Általánosan a sorozatok hosszabb ideig maradnak velünk. Tovább élünk együtt a szereplőkkel, játékidőben is hosszabban kísérnek el, így érthető, ha egy-egy lezárás nem olyan nyomot hagy, amilyet elképzeltünk. A végkifejlet, a szereplők sorsának az alakulása nem mindig olyan, hogy minden néző tetszését elnyeri.
A Stranger Things tényleg sokáig velünk volt. Még friss a vége. Hogy jó volt így, ahogyan véget ért, arról mindenkinek lehet véleménye. Mindenesetre a sorozat kedvelőiben hagyhat már az is egyfajta torokszorító érzést, hogy egyáltalán vége lett, és már nem is reménykedhetünk másik befejezésben. Mégis a vége is egyfajta befejezés. Akár tetszik, akár nem. És nehéz lehet elfogadni, hogy más lett, mint képzeltük.
De gondoljunk bele: kinek mi a jó egy sorozat befejezése esetében? Minden fontos szereplő életben marad. Mindenkinek jól alakul a sorsa. Nem sérül meg senki. Ha pedig így van, akkor joggal tehetik fel egyesek a kérdést. Miért jó minden? Miért talál mindenki párra? Miért nem hal meg senki? Nem jó sehogy sem.
A Stranger Things kapcsán is jogosan merülhetnek fel bennünk hasonló kérdések. Miért így? És miért nem amúgy? És valahol a való élet is ilyen. A mi saját életünk. Mi is kérdezhetjük magunktól olykor, hogy miért éppen így alakult az életünk? Mit tehetnénk, hogy más legyen? Tehetünk egyáltalán valamit? Én úgy gondolom, hogy igen. Mindenki alakíthatja a saját életét.
Tehet azért, hogy más legyen. Sőt, éppen mi magunk tehetünk azért, hogy máshogy alakuljanak a dolgok.
Visszakanyarodva a Stranger Things végkifejletére. Minden úgy történt, ahogyan a történések hozták. Kaptunk magyarázatokat. A főszereplők már a korábbi évadokban elindítottak olyan történéseket, amelyek görgették tovább történetszálakat a végkifejlet felé. Ahogy az való élet is alakul, amikor tesszük a dolgunkat.
Ha arra koncentrálunk, hogy miért jó, hogy azt láttuk a képernyőn, amit, máris más szemszögből látunk rá a történésekre. Mert láthattunk igenis jó dolgokat. Hiába fájt látni. Újra ismétlem magam, mert úgy érzem, ide illik: ahogyan a való életben is történnek velünk rossz és kényelmetlen dolgok, de ezek is az életünk részei, még ha fáj is benne lenni.
Ez indíthat el változást. Az élet körforgása, hogy nem mindig az van, amit mi szeretnénk. Hajlamosak vagyunk a kényelmes, az ismerős felé elmozdulni. Persze az ismerős, a komfortos sem mindig segít minket, ahogyan nincsen garancia arra sem, ha valami rossz történik, azután csak jó lehet. Hogy a szenvedés meghozza a gyümölcsét, mert megérdemeljük. Nem, erre sincs garancia, és igen, az élet ilyen is.
Ahogyan a Stranger Things szereplői életében is. Ahogyan elindult az első évaddal minden, nem volt arra garancia, hogy minden jó lesz. Persze ahogyan haladtak előre az események, reménykedtünk benne, hogy a világ nem pusztul el Vecna ármánykodása miatt. És így is lett. A hawkinsi fiatalok mindent megtettek, körömszakadtukig küzdöttek. Hogy ez mennyire lehetett valóságos harc, és hogy a képernyőn mindig minden klappolt, senkinek nem görbült egy haja szála sem. Szerintem a küzdelem a lényeges ebben a tekintetben.
A veszteség ebben a sorozatban majdhogynem minimális volt. Ugyan elvesztettük a sorozat második évadában Joyce Byers aktuális szerelmét, Bobot, a negyedikben Eddie-t, rögtön a sorozat legelején Barbot. Vecna elvesztésében reménykedtünk, és ezt meg is kaptuk. Hogy elveszítsünk valaki fontosat, az is benne volt a pakliban.
Ha hiszünk abban, hogy aki eltűnik a szemünk elől, akinek a halála nem biztos, mert nem láttuk, csak tudjuk, hogy elveszítettük, mert eltűnt egy másik dimenzióban, az akár élhet is. Ez is lehet egyfajta feldolgozása a veszteségnek. Amikor hiszünk abban, a másik elvesztése nem végleges. Mindig hihetünk a változásban, de a változás sokszor mi magunk vagyunk. Szerintem ezt láthattuk a legutolsó részben.
Az ötödik éved első részei után már írtunk arról, hogy a képernyőn a bántalmazást cukorka köntösben láthattuk megjelenni, amikor Henry Creel elrabolta és fogva tartotta Holly Wheelert, majd a többi gyereket. És ezt érdekes volt látni. Ennek is láttuk az újabb részekben a folytatását, kaptunk rá magyarázatot. Ahogyan azt is, hogy milyen szimbólumot jelenthetett a barlang, ahová a Vecnaként tevékenykedő Henry Creel nem mert mert bemenni. Hiszen gyerekkorában a barlangban történt valamit, amitől ő tulajdonképpen Vecna, majd Mister Miaz lett.
Ami ugyan nem ad magyarázatot a viselkedésére, mégis egy valós megoldási mód is lehet a viselkedésére. A barlang, mint szimbólum. És megint visszakanyarodhatunk oda, hogy a Stranger Thingsnek lehetnek pszichológiai vonatkozása, és ezt szerintem érdekes látni. És ha már pszichológiai utalás: már a negyedik évadról szóló kritikánkban írtunk róla, hogy sokan szenvednek valamiért, vagyis traumatizáltak.
A manipulációra is kaptunk egyfajta magyarázatot, amikor Vecna arról beszélt Willnek, hogy
miért a gyerekekkel akarta átformálni a világot. Magyarázata szerint a gyerekek annyira gyengék, hogy könnyű őket megtörni, átformálni, irányítani. Tökéletes porhüvelyek. Sajnos logikusnak tűnik ez a gondolatmenet.
A végkifejlet fájt. Volt benne félelem is, amin több szereplő is túl lendült. Will, amikor beszélt a többieknek a másságáról. Mike, amikor elfogadta a történteket. Tizenegy, amikor olyan lépést tett, ami neki óriási fájdalmat okozott, és tudta, hogy másokat is megbánt vele. Dustin, amikor megvallotta Steve-nek, hogy nehéz lenne őt is elveszítenie. Nancy és Jonahtan, amikor bevallották egymásnak, mit is éreznek valójában, hogy hiába szeretik egymást, nincs jövőjük.
Legyen az üzenete az a végkifejletnek – ha tetszett, ha nem –, hogy hinni mindig egyfajta megoldás. Ha hitünk van, azzal már tettünk valamit magunkért.
És még valami, ami szerintem mindenképpen a jó irányba tereli a végkifejletet. A kezdet a vég. Az élet örök körforgása. Leegyszerűsítve a halálból mindig élet fakad, aminek aztán újra egyszer csak halál lesz a folytatása. Az éjszakát a nappal követi, az idő ciklikusan múlik, majd az óramutató mindig visszatér a kezdő állásba. A falevél lehull a fáról, hogy aztán újra kibújjon.
A záró képsorokban Mike látta a húgát, Hollyt és barátait ugyanott, ugyanúgy együtt játszani, ahogyan az egész sorozat velük elkezdődött. A kezdet mindig a vég, és a vég a kezdet.
Fotó: Netflix
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
Olvasd el az Adatkezelési tájékoztató-t.