Moziba azért jár az ember, hogy szórakozzon, kikapcsolódjon. Ehhez pedig olyan műfajt, témát, alkotói gárdát választ, akiktől ezt jó eséllyel megkapja. A Vigyél a Holdra című mozi lehet egy hollywoodi mézes-mázas történet, egy összeesküvés-elmélet leleplezése, egy propaganda film, vagy éppen valami egészen más. Például szimplán egy félig-meddig igaz történet, ami közelebb hozza a Holdat hozzánk, földi halandókhoz. Tőlünk áll, milyen szemmel nézzük.

Rajtunk múlik, hogyan töltünk el egy-egy szabad estét. Egy olyat, amikor nem kell dolgoznunk, félre tehetjük kicsit a kötelességeinket, mert nincsenek velünk a gyerekek, akár későig ébren maradhatunk és akár csodálhatjuk csak a Holdat. Én ezt tettem, beültem a moziba, hogy megnézem a Vigyél a Holdra (Fly Me To The Moon) című filmet, egyedül. Egészen pontosan nyolc másik emberrel, akik a csütörtök estéről azt gondolták, amit én: landoljunk a Holdon. A moziból viszont más és más véleménnyel jöttünk ki.

Itt a Nyugalom Tengere, a Sas leszállt

Tegnap este úgy ültem be a moziba, hogy jól akarom érezni magamat. Álmodozni akarok arról, hogy az a holdsarló, ami a jelem volt az óvodában, az egy estére kizárólagosan az enyém legyen. Valahogy úgy, ahogyan az Amerikai Egyesült Államok akarta kisajátítani magának a holdra szállás dicsőségét, mintegy ötvenöt évvel ezelőtt, elorozva mindenki elől, de leginkább a Szovjetektől, legyen a hidegháborúnak vége, és az űrcsatának is. Valahogy úgy, ahogy a Vigyél a Holdra című filmben.

Ami nálam megtette a hatását. Kikapcsolt. Szórakoztatott. Nem éreztem azt, amit két másik néző, akik azt mondták, jobb mozira számítottak és inkább a Bad Boys – Mindent vagy többet kellett volna megnézniük. Ők másra vágytak, mint én.

Nekem tetszett, és ezt két lábon a Földön állva jelentem ki, azon a bolygón, ami a világűrből már nem kéknek, hanem egyre zöldebbnek látszik. Egyes tudósok véleménye szerint, ez a klímaváltozástól van. Mert túlságosan kihasználjuk a Földet. Ami, fene tudja meddig bírja, az ökológiai lábnyomunk mérhetetlenségét tovább elhordozni. Napról napra sürgetőbb a kérdés, hová menekülhetnénk, ha eljönne az apokalipszis. Esetleg a Holdra?

Jó lenne ezt tudni. Ám az űrkutatásokhoz eszméletlenül sok pénzre volt, illetve lenne szükség. Az embereket ezért egyre közelebb kellene hozni újra a témához ma is, valahogy úgy, ahogy a Vigyél a Holdra moziban láthatjuk. Ebből a szempontból ez lehet egy propagandafilm. Kell a zsé, ezért szükséges a reklám nagyasszonyát Kelly Jones-t (Scarlett Johansson) felbérelni arra, hogy népszerűsítse a holdutazást az amerikai népnek, de legfőképpen a szenátoroknak, hogy számítani lehessen a szavazataikra, és a nagyvállalatok vezetőinek, hogy mélyen a zsebükbe nyúljanak, amikor az Apolló–11 küldetése a cél.

Ezt a filmet sokféleképpen lehet nézni. Véleményem szerint nem árt hozzá, ha van némi sütnivalónk, egyébkén laposnak érezzük a poénokat, nem értjük az összefüggéseket, és csak arra figyelünk, hogy Scarlett Johnson legközelebb Marilyn Monroe-t is eljátszhatná, nem csak egy divatbemutató erejéig, mert tényleg nagyon szép. És leragadunk a tárcsás telefonnál, a fekete macska babonáján, a férfiak lezselézett haján és nem értjük, miért is érdekesek az összefüggés-elméletek, és nem mélázunk el azon, hogy valóban elhangzott-e a Holdon az a mondat, hogy „Itt a Nyugalom Tengere, a Sas leszállt„? – vagy nem?

Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek

És valójában a Holdra lépve, vagy egy filmstúdióban mondta Nils Armstrong – vagy esetleg valaki egészen más, például egy beugró színész, vagy egy ismeretlen titkos ügynök hogy „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”? – erre világít rá a film. Nem hagyja figyelmen kívül a már több mint 50 éve kételkedőket.

Feszegeti a kérdést: Nils Armstrong gondolta a sajátja volt, vagy valaki, például egy reklámszakember találta ki helyette ezt a mondatot? Valahogy úgy, ahogy a Vigyél a Holdra című filmben látható. Amiben Kelly arra kap utasítást a kormány titkos ügynökétől Moe Berkus-tól (Woody Harrelson) hogy készítsen egy hamis holdra szállási videót tartalékként, ha valamilyen baleset vagy ziccer történne az Apollo–11 küldetése alatt. És Kelly összehozza a stábot, mert Moe azt ígéri neki, hogy cserébe megszabadítja a sötét múltjától, ami elől menekül Kelly. Bele a reklámszakmába, ahol nem hazugság az elváltoztatott hang, a terhességet szimuláló párna vagy egy másik név használata. Sőt, az hozza számára a sikert.

A történelmi ténye a filmnek, hogy az amerikai Apolló űrprogrammal 12 ember járt 1969 és 1972 között a Holdon: Neil Armstrong, Edwin „Buzz” Aldrin, Charles Conrad, Alan Bean, Alan Shepard, Edgar Mitchell, David Scott, James Irwin, John Young, Charles Duke, Eugene Cernan, Harrison H. „Jack” Schmitt. Azóta viszont egy ember sem.

Ami tényen, hogy azóta sem járt ember a Holdon, sokan, sokszor elgondolkodhattunk- vajon tényleg igaz az egész? Vagy az egész csak arról szól, hogy már hatvan évvel ezelőtt is az egyesült amerikaik akartak lenni a kizárólagos világűrhódítók, fényévnyi távolságra elhúzva, a másik földi nagyhatalom, a szovjetek elől?

És ma valójában hányan versenyeznek, mennyi pénzből, milyen háttérrel, és milyen indokkal azért, hogy a Holdra vagy másik égitestre eljussanak, és onnan haza?

Mi mozgatja azokat, akik a Holdra akarnak jutni? Nekik is a jelük volt az óvodában a Hold, vagy éppen a Holdfény vagy a Holdvilág utcában laknak, esetleg teliholdkor születtek, és olykor vérfarkassá változnak, vagy szimplán csak meseszépnek látják az égitestet? A tudomány nevében történnek az űrutazások, az emberiség megmentésén fáradoznak valóban, vagy pusztán a hatalom kiterjesztése a tét a nagy feketeségben? Esetleg a földönkívüliek ténykérdése forog kockán? Tényleg az idegenek köztünk járnak?

Vigyél a Holdra!

A Vigyél a Holdra igaz történeten alapuló fikció, ezt nem szabad elfelejteni, amikor nézzük. Ez kimondottan azoknak fontos info, akik nem bírják, ha a valóságot kitalált elemekkel keverik. Mert ebben a moziban már a két főszereplő Kelly és Cole alakja is kérdéses. A filmkészítők Kelly Jones karakterét valószínűleg azokból a PR-szakértőkből gyúrhatták össze, akiket valóban a NASA bérelt fel a holdküldetések népszerűsítésére az Apollo–11 küldetése során. (Csak kevésbé lehettek nők, főleg femininek) De vajon a feladatuk tényleg az lett volna, hogy leforgassanak egy ál holdra szállást?

Cole Davies Kilövő parancsnok személye is egy fiktív karakter a filmben. Alakját feltehetőleg Eugene Kranzra alapozták, arra a szakemberre, aki 34 évig dolgozott a NASA küldetésirányításán, és az Apollo–11 Indító Igazgatója volt a Nemzeti Légi és Űrmúzeum szerint. A két ember, Kelly és Dave szerelme pedig, kissé semmilyen, mondhatni nincs kémia a két színész között. Vagy csak lassan bontakoztatják ki, hiszen két merőben más karakterről van szó, és Hollywoodban sem kell mindent elsietni. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mindenki a sikeres holdra szállás miatt izgul, ők is, és talán mi nézők is.

Szerintem, a film érdemének nagy része pont ebben rejlik, ahogy a készítők az űrverseny romantikáját vegyítik a kétkedő cinizmussal, ami arra utal, hogy mindkettőnek szerepe lehetett a sikeres Holdra lépésben, nem csak a valóságos Holdra szállásban, hanem abban is ahogyan most a filmben láttuk, és ahogyan a mozi után az űrtudományok felé fordulhatunk.

Nekem tetszett ez a film, talán azért, mert úgy néztem ezt a mozit, ahogyan a készítői feltehetőleg szánták. Rajongva a gondolatért, hogy igen, ember járt a Holdon. Vagy előfordulhat az is, hogy nem, és a Hold ma is elérhetetlen a legtöbbünk számára. Maradjon így? Vagy váljunk lelkes űrrajongókká, akik megvesznek mindent, ami Nasa-s, hogy legyen miből újra eljutni a Holdra vagy más távolabbi égitestre? Vigyenek magukkal bennünket is? A holdra szállásunkról pedig Frank Sinatra szóljon? Vagy az egész csak maradjon egy felejthető mozi?

Fotó: Sony Pictures


Polgár Ágnes