Olvasási idő: 4 perc

A nagy árvíz – a film, ami elsöpri a fókuszt a karácsonyról

A decemberre időzített premierekben benne van a lehetőség: pillanatnyi romantikát, humort vagy éppen jóleső sírást hozzanak a karácsonyi hajrában. A nagy árvíz című koreai film sem kivétel. A játékidőn túl is bennünk marad a mindent elsöprő érzés, ami viszont: nem biztos, hogy kell nekünk.

Az év vége szerintem az az időszak, amikor minden perc számít. Ilyenkor gyakran kerülhetünk váratlan helyzetekbe, lehetnek plusz feladataink, amiket még azelőtt meg szeretnénk oldani, hogy kvázi megállna az élet karácsonykor. Úgy gondolom, ilyenkor nagyon nem mindegy, hogyan töltekezünk fel, mire állunk meg egy-egy órára a nagy hajrában.

A nagy árvíz című film szerintem az a kategória, amit inkább nem néznénk meg, ha tudjuk miről szól. Ez a kritika azoknak szól, akik szeretnének felkészültek lenni, és nem akarnak kidobni 1 óra 49 percet az értékes idejükből az ablakon. Vagy ellenkezőleg, ennyit szánnak arra, hogy elsöpörje a fókuszt az év végi őrületről. Tehát vigyázat: Spoiler!


A nagy árvíz – víz mindenütt

A streaming rövid leírása szerint, A nagy árvíz című filmmel egy katasztrófamozira ülhetünk le a karosszékünkbe. Fel is készül a néző: kukoricát pattogtat, chipset adagol és üdítőt készít maga köré, vagy csak befekszik az ágyba és ölébe húzza a laptopot – menedéket készít magának, hogy végig nézze hogyan is kellene túlélnie egy esetleges vízi katasztrófát. Csakhogy a koreai alkotás nem egy katasztrófafilm, hanem egy sci-fi, ami egy katasztrófa túlélésből indul ki, mi több: később újra és újra lejátszódik ez a végítélet előttünk. De ne siessünk ennyire előre a spoilerrel sem.

Van egy nő, An Na (Kim Da-mi) akinek egy szokásosnak látszó reggeli rutinjával kezdünk. Az arcán matricákkal alvó nő, valamiféle mocorgásra ébred, mellette az ötéves fia Ja In (Kwon Eun-sung) „búvárkodik″ a paplan alatt, és arról beszél, hogy kint az utcán nagy víz van. A nő nem is figyel, napok óta esőzik, reggelit kezd készíteni a gyerekének, telefonon beszél az anyjával, a nagymama jóváhagyásával módosul a napi program: ebben az égszakadásban nem lehet elindulni az oviba. Miközben a gyerek egyre intenzívebben követeli a figyelmet, egy rajzot mutat minduntalan. A szülőséget közelről ismerő nézőnek ebben még nincs semmi rendkívüli.

Nem csak a víz sok, a gyerek is „idegesítő”

A katasztrófa ebbe a reggeli rutinba ömlik be: már nem csak az eső zuhog, a tengervíz is elárasztja az utcákat, a vízszint egyre emelkedik. A nő csomagol: ruhát, cipőt és inzulint, a gyerek ezalatt eltűnik, elbújik a szekrénybe. Miután An Na megtalálja, a hátára kapja és az utca felé nyitott folyóson menekülőre fogja vele. A lépcsőn a szomszédok torlódnak, a víz már a második emeletig ér, ők a harmadikon vannak, mindenki egyre magasabbra akar jutni. A szemben lévő épületből integet és kiabál át a biztonsági szakember Hee-Jo (Park Hae-soo), aki elvileg segíteni jött An Na-nak. A nézőben ott a kérdés: ennek az átlagos nőnek ki és miért akar külön segíteni?

A nő elkerülve a tülekedést, egy másik lépcsőt választ, a hátán cipeli a gyereket és énekel, hogy kizárja önmaguk körül a világot. Nézőként szinte már-már belesüllyedünk a katasztrófa túlélésébe, amiből időnként egy-egy homályos közjáték vagy egy nem várt fordulat zökkent ki – utólag tudjuk meg, ezek fontosak voltak.

Ahogy azt is, miért lényeges az, hogy a gyerek egyre elviselhetetlenebb, még egy türelmes szülő is feszült lesz tőle. Hangos, akaratos, szófogadatlan – és nem azért, mert menekülés közepette neki kakilnia kell. Egy gyakorlott szülő ezen meg sem lepődik, nem úgy, mint Hee-Jo, aki kiakad, és arra készíti fel An Na-t, hogy el kell majd válni a gyerektől. Ugyanúgy, ahogy tőle is elbúcsúzott az anyja, aki hátrahagyta őt.

Nem minden katasztrófa az, ami annak látszik

A film akkor érkezik fordulóponthoz, amikor a nő eléri a helikoptert, itt kerülünk a túlélő filmből egy sci-fibe. A következő pillanatban An Na-tól elveszik a fiát, ő maga meg már a helikopteren ül, hogy utána kilőjék az űrbe.

A néző pedig szép lassan összeteszi a képet – vagy nem, és akkor elolvas néhány filmleírást, kritikát vagy fórumbeszélgetést, hogy értse tulajdonképpen mi a csudát látott. Kiderül, hogy amit eddig mutattak, az valóban egy katasztrófa volt, és minden más, ami ezután történik már ennek a szituációs gyakorlatnak lesz az alapja.

Ugyanis a következőekben az egész katasztrófát újra és újra végignézhetjük attól a pillanattól, hogy An Na felébred azon a bizonyos reggelen.

Érzelem nélkül nincs ember

Megtudjuk, An Na azok kutatók egyike, akik megpróbálják megakadályozni az emberiség teljes kihalását, és ehhez egy új embert reprodukálnak a mesterséges intelligencia segítségével. Az Isabela laboratóriumban mesterséges szövetekből készítették Ja In testét, amihez egy úgynevezett érzelemmotort csatoltak, hogy emberivé tegyék.

An Na önként jelentkezett a gyerek anyjának, hogy az ő emlékeiből építsék fel azt a virtuális világot, amiből később más mesterséges női testhez csatolhatják az anyai ösztönöket is tartalmazó érzelemmotort. Ám közbeszól a nagy árvíz, és az utolsó emlékei főleg erről a katasztrófáról szólnak. Így minden egyes újabb felébredés már egy új szimuláció, aminek feltehetőleg az a célja, hogy a mesterséges anyai érzelemmotort „formálják”: feltöltsék anyai ösztönökkel és érzelmekkel.

A szimulációsorozat akkor lesz sikeres, ha An Na megtalálja a menekülés közben elbújt Ja In-t. Minden sikertelen kísérlet – amit az An Na pólóján lévő szám jelez – újraindul. Mire a film végére érünk már a húszezrediknél tart a szimuláció. Ahogy haladunk előre, úgy lesz minden menekülés más és más, hiszen An Na-t már az egyre sokasodó emlékei, és felismert érzelmei is segítik. A film végén, amikorra An Na sikerrel jár, akkor látjuk: az űrállomáson élnek már anya és fiaként.

Ez a bonyolult, katasztrófafilmnek indult sci-fi a címéhez méltón egy valódi nagy árvíz, elsöpri a fókuszt a karácsonyi készülődésről. Elgondolkodhatunk arról, mennyi időt tudunk levegővétel nélkül tölteni, mennyire erős a vízbiztonságunk, mivel tudnánk egy gyereket vészhelyzetben megnyugtatni, és ki valójában Hee-Jo, csak nem ő a felnőtt Jo In a jövőből?

Míg ezen mélázunk észre sem vesszük, hogy kicsit elvittük a fókuszt a karácsonyról, amire a film után frissen és más szemmel nézhetünk. Hiszen nekünk embereknek vannak elvehetetlen és leutánozhatatlan érzéseink.





Polgár Ágnes

Újságíró és webdesigner, egy tinédzser édesanyja, valamint ráktúlélő.
Szenvedélyesen gyűjt szalvétákat, és kiemelten fontosnak tartja a mértékletességet az élet minden területén. Közel áll hozzá a lagom filozófia és a svéd kultúra, amely egyensúlyt és harmóniát hoz mindennapjaiba.

Szólj hozzá!

Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!

Oszd meg a cikket!

Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.

Ha tetszik a magazin:

Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.

 

Olvasd el ezt is

Jóllét, ami továbbgondolkodtat

Válogatott írások testi-lelki egyensúlyról, önismeretről és az emberi létről.

Ebben a válogatásban olyan cikkeket szemlézünk, amelyek túlmutatnak a felszínes jóllét-tanácsokon. Gondolatébresztő írások test és lélek kapcsolatáról, életmódváltásról, belső munkáról – hogy a mindennapi jól-létből valódi jóllét lehessen.
Tarts velünk más kiadványainkban is:
Az élet sokszínű, ahogyan mi magunk is azok vagyunk.

Témáinkat az életből merítjük, írásainkkal az élet valódiságát mutatjuk meg.

Tőlünk neked.

Iratkozz fel a hírlevelünkre

Lépj be az Olvasói Sarokba különleges tartalmakért!
© 2017-2025 Szoknya és Nadrág Magazin – Minden jog fenntartva.