Jó néha rácsodálkozni dolgokra. Vagy igazán örülni valaminek. Belátni, ha hibáztunk, vagy ha más gondoltunk valakiről, vagy valamiről. Az életünk történéseivel párhuzamosan olykor bevonzunk olyan dolgokat, amelyek akkor és ott pont jók nekünk. Ezeket nevezhetjük olyan véletlenek, amelyekre szükségünk van. Talán semmiségnek tűnik – bár szerintem nem az –, de ez a véletlen lehet egy film, egy sorozat is. Jó lehet látni hasonló küzdelmeket, mint a mieink, és azok megoldásait. Kicsit olyan, mintha mi mondanánk ki hangosan magunknak. Ilyen most nekem a Russian doll, magyar címmel a Végtelen matrjoska című sorozat. Érdekes. Pedig láttam már az első évadot, és nem igazán tetszett. Nem értettem. Bezzeg a másodikat. Azt nagyon is.

Nem titok, szeretem az olyan sorozatokat, amelyek üzennek valamit. Vagy támogatnak abban, amiben éppen vagyok. Ha ezt lehet így mondani. Az külön plusz pont, ha rövidebb részekből áll össze. Manapság divat mindent hosszan elnyújtani.

Ez nekem nem igazán tetszik. Nem mindig tetszik. Sok a felesleges kör, a felesleges magyarázat. Sokszor jobban kedvelem, ha csak úgy megtörténnek a dolgok. Ehhez pedig nem kell részenként 55-65 perc. Elegendő 25 is.

Orosz baba: természetesen önazonos

Ez már egy plusz pont, amiért egyébként szerintem kedvelni lehet egy sorozatot. A beltartalom természetesen nem elhanyagolható. Sőt, a legfontosabb. De ha túlírt, elnyújtott, hosszú fejezetekből áll, amiket csak ki kell tölteni valahogyan, akkor bizony kevésbé élvezhető. A magyar címe mondjuk nem tetszik. Szerintem elég lett volna, ha egyszerűen lefordítják magyarra. Orosz baba. Szerintem ez elég ütősen hangzik.

Most a Russian doll második évadáról írok. Az elsőt is láttam, és nem igazán tetszett. Nem értettem. Olyan megmagyarázhatatlanul zavarba ejtő volt. Azt éreztem, hogy ez egy jó sorozat lenne, mégsem fogott meg.

Ott volt Nadia Vulvokov (Natasha Lyonne, aki egyébként alkotója is a sorozatnak), akiről tudtuk, hogy félig orosz származású. Az első évad első részében éppen a harminchatodik születésnapi bulijába csöppenünk, amelyet barátai, Maxine és Lizzy rendeznek neki, és megismerjük még Nadia pót anyukáját, nagynénjét, Ruthie-t is.

Az első évadban Nadia folyamatosan, a legválogatottabb módokon meghal. Elüti egy autó, beleesik egy csatornába. Újra, és újra, minden részben megtörténik. Minden a bulihelyszín mosdójához köthető. Ide kerül vissza mindig Nadia, miután meghalt.

Nadia igazi laza csaj. Emiatt egyébként csak csodálni lehet. Olyan természetesen önazonos. Az ismétlődő halálesetekből jöhet a magyar cím is. Mert ha már orosz a főszereplő, akkor arról nyilván csak a matrjoska juthat mindenki eszébe.

Egy matrjoska baba nem egy, mindig több. Hiszen a nagyobb babában mindig van egy kisebb. Olyan, mint a hagyma, amelynek több és több rétege van. Ilyen lehet az életünk is. Mindig újabb és újabb rétegekkel.

Magyar nők, orosz férfiak

Ha az életünkről van szó, az komoly dolog. Mégis mindig ott a kérdés: utólag min változtatnánk rajta, ha erre módunk adódna. Megváltozna ezzel a sorsunk? És ha mindebbe beleavatkozunk, vajon jót teszünk? Ha megkíméljük magunkat a múltbéli rossztól, a nehézségektől, akkor jobb emberek lehetünk, akiknek makulátlan a múltjuk, és tiszta lappal vághatnak bele az életbe?

Mindent meg lehet javítani, mert mindennek jónak kell lennie, a múltunkat pedig jobb elfelejteni. Letakarni egy lyukas lepedővel, hogy ne is lássuk. Tényleg jobb lenne nekünk így élni?

A második évadban újra Nadia és a születésnapja a központi téma. De sokkal mélyebb tartalommal. Olyan intim megközelítésben, amelyet nem szokás csak úgy másoknak elmesélni. Olyan sorsokat, életeket érintő történetet mutat meg nekünk Nadia, amely egyszerre felzaklató, és megnyugtató.

Azt mutatja meg, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy történik. A múltat nem érdemes megváltoztatni, csak elfogadni lehet, és megbékélni vele. A múltunk is az életünk része. Most Nadia negyvenedik születésnapja közeledik. Amikor – mondjuk úgy – rácsodálkozik a múltjára. És észrevétlenül viszi magával a nézőket is.

A Russian doll második évadában például kiderül, hogy Nadia nem csak orosz. Magyar gyökerekkel is rendelkezik. Orosz és magyar is. A nagymamája Vera Peschauer Budapestről Amerikába menekül a második világháború borzalmai elől. Ez adja a magyar szálat.

Az édesapja révén orosz. Ez ugyan most egyáltalán nem hangsúlyos. Nem is tudjuk, nem derül ki, hogy kicsoda egyáltalán Nadia orosz édesapja. A filmben a nők a főszereplők. A háború elől menekülés persze még elég szokványos történet. Sokkal érdekesebb, amit ezek a nők, Nadia nagymamája, annak testvére, Nadia édesanyja, és általuk Nadia megtapasztal.

Elrabolom saját magam

Szóval Nadia, így a negyvenedik születésnapja küszöbén észrevétlenül a múltját kutatja. Sorsszerű persze. Megváltoztathatjuk azt, ami már megtörtént? Lehetne máshogy? Ha máshogy lenne, jobb lenne?

Nadia múltjáról nem sokat tudtunk. Csak hogy ott van neki Ruthie – ahogyan már az első évadban is. És most is. Aztán egyszer csak Nadia a saját anyja testében találja magát – negyven évvel korábban. Éppen akkor, amikor az anyja őt várta. Hú, ez elég szürreális. De itt és most teljesen rendben van. Ezt tetézi az a tény is, hogy később Nadia elrabolja a saját újszülött kori énjét, hogy azzal megváltoztassa a sorsát. Ez pedig annyira szimbolikus jelenet, amennyire csak lehetséges.

A nehézségekkel küszködő édesanyját (Chloë Sevigny alakítja) sem sajnáljuk. Akiről az elszórt információk alapján annyit tudunk, elhagyja majd a lányát, és végül nem ő neveli fel.

Kifejezettem tetszik, hogy ennek ellenére nem festik le az anyát rossz színben. Nem démon ő, csak egy nehéz sorsú nő. Kifejezetten hétköznapi figurának tűnik, már amennyire lehetséges ebben a helyzetben. Bohém, de valóságos.

Arról szól ez az évad, hogy hogyan változtatható meg a családi dinamika. Egyáltalán megváltoztatható? Bármilyen nehéz is kimondani: nem, nem az. Még ha fájdalmas is, az életünknek úgy kell megtörténnie, ahogyan történik?

Ez a történet már csak így szól

Külön érdekesség számunkra, hogy több jelentős szerepet magyar színeszek alakítanak. Ők is úgy simulnak Nadia életébe és a New York-i miliőbe, mintha odavalók lennének.

Bordán Irén Nadia nagymamája, Vera Peschauer. Papadimitriu Athina Delia, Nadia nagymamájának testvére. A budapesti forgatási helyszíneken is több magyar színész bukkan fel. Például Molnár Piroska, vagy Farkas Franciska. A magyar szó itt teljesen természetes, és belesimul a New York-i nyüzsgésbe. Adjatok helyet a babáimnak! – mondja Bordán Irén, vagyis Vera Peschauer a New York-i metrón.

A sorsunk egy olyan egyedi és megismételhetetlen dolog, aminek csak utat adni lehet. Nadia sem tehet mást, ahogyan mi sem. Amikor Nadia sokadszor tér vissza a nyolcvanas évekbe (az első évad után már szinte megszokott, hogy ott is ugrálunk az időben, de a második évadban végre van értelme is), a metrón, az évad utolsó részében, pár perccel a befejezés előtt az édesanyja végre felteszi a kérdést:

Ha megint választhatnál anyát, újra engem választanál?  Nadia válasza pedig nem is lehetne bölcsebb, és nem is lehetne gyógyítóbb: Nem én választottalak, de azt hiszem, ez a történet már csak így szól. És itt a metrón végre kimondja Ruthie-nak, amit már rég ki kellett volna: Nem volt kötelességed, mégis szerettél. Így szól az egyszerű vallomás az élete végén a legjobb anyámnak, akim csak volt.

S így lesz komplex a lezárás. Van, amin nem tudunk változtatni, pedig az is az életünk szerves része. De tudnunk kell, hogy van, ami örökre a miénk volt, még ha nem is tudtunk róla.



Fotó: Netflix