A fájdalmas fésülködés közben hirtelen csak a mese címe ugrott be. A hosszú, nagyon hosszú aranyhajú lány története: Aranyhaj és a nagy gubanc. Rá kellett keresnem a világhálón miről is volt szó benne, hogy az egész mese előttem legyen. Az újra és újra ismétlődő gubancok a hajamban arra ösztönöztek, hogy írjak a hajamról. Mert egy nő miért ne írhatna a hajáról?
A haj ugyanis központi kérdés egy nő életében, függetlenül attól, hogy az hosszú vagy rövid. Nem mindegy mit hordunk a fejünkön: hajat vagy frizurát. Ez a téma amúgy a férfiakat is érdekelheti, nekik is lehet gondjuk a hajukkal. Vagy azért, mert van, vagy pont azért, mert nincs. Borbélyhoz, fodrászhoz nekik is kell járniuk, vagy maguk tolják le a hajvágóval, ha hosszúnak érzik. És persze vannak hosszú hajú férfiak is, akiknek igencsak nem árt, ha periodikusan fésülködnek.
Alapvetően hiú nő vagyok. Bár az elmúlt tíz évben nem igazán volt időm foglalkozni azzal, hogyan nézek ki. A gyereknevelés mellett lefoglalt a gyógyulás és a pénzkeresés. Egyedülálló anyaként a hiúság legfeljebb annyiban volt előtérben, míg dolgoztam. Tudtam, hogy a megjelenésemet nem hanyagolhatom el, ha el akarom adni magamat (nem hivatásszerűen) illetve azt, amivel foglalkozom.
Ezalatt a tíz év alatt voltam rövid, félhosszú és hosszú hajú. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akiknek elég dúsan és gyorsan nő a haja, még a kemoterápia is csak annyira vágott oda neki, hogy az egyébként vékony szálú hajam megritkult, de nem hullott teljes egészében ki. Ez persze a terápia típusán is múlt. Akkor úszófrizurát viseltem.
Ma viszont már hosszú hajam van. Nem kell már sok hozzá és a hátam közepéig ér, a kamaszodó fiam kívánságára nem állhat meg a növekedés addig. A vörös haj hosszan szép szerinte.
A hosszú haj viszont időt és ápolást igényel(ne), amire én hiú nőként nagyon is odafigyelnék, ám a mindennapi terhek alatt gyakran előfordul, hogy elfeledkezem a hajamról. Mégpedig nagyon. Van, hogy két-három napig is elfelejtem igazán kifésülni és bizony összegabalyodik. Akár napközben is, amikor a laptop feletti görnyedések között olykor hátradőlök, de még inkább alvás közben. Kifésülőm, csak nem alaposan.
Ilyenkor egy kisebb szénaboglyával a fejemen közlekedem a lakásban, vagy copfba fogom, ha hirtelen el kell szaladnom otthonról. De ezt az állapotot nem húzhatom sokáig. Nem engedi sem a hiúságom, sem az igényem, tudom, hogy ki kellene fésülnöm. Ami elképesztő nehezen megy, mert minden ilyen nagy gubanc kifésülése nem kis fájdalommal jár.
Ehhez a legjobb ha hajat is mosok azonnal, vagyis 2-3 naponta, és jó sok kifésülő balzsammal bekenem, majd még vizesen nekiállok a szálak szétszedésének. Ez a nagy gubancolás eltarthat akár fél-háromnegyed órát is.
Ami után viszont újra és újra nem tanulok, csak pár óráig és az első estéig jut eszembe kifésülni, és alvás előtt be is fonni, mielőtt nyugovóra térek. Aztán elodázom a feladatot és kezdődik minden elölről. A Vörös haj és a nagy gubanc mese rólam szól. Ne keressék az interneten, vagy igen, feltehetőleg ezt az iróniát találják róla. Na igen, nekünk nőknek igenis kell a haj, meg egy sor más dolog még, amitől még inkább nőknek érezzük magunkat nagy gubancok árán is.
Fotó: Shotprime
Grafika: Mucsi Boglárka
