Szakításkor, váláskor kötelező a bunkóság?

Valóban könnyebb úgy elválnunk, ha a fájdalmunkat, dühünket, elkeseredésünket a másikon vezetjük le? Jobb meghazudtolni azt a korábbi döntésünket, – szerelmesek voltunk, egymást választottuk-, azzal, hogy mindenféle szitkot egymás fejéhez vágunk, bántjuk a másikat, mintsem tisztességesen, vállalva a mi felelősségünket, csendben továbblépnénk?

Szakításkor, váláskor kötelező a bunkóság? – ezt a kérdést sokan felteszik maguknak.

Izgalmas szerelem volt az övéké, az utcán találkoztak. Május volt, de már kánikula. Az ismeretlen, csinos nő szinte a semmiből bukkant fel, és sétált át a zebrán a férfi előtt, aki az autóban a zöld jelzésre várt. A további útvonalat a férfi azonnal, szinte gondolkodás nélkül módosította. Nem ment egyenesen tovább, hanem követte, majd megelőzve a nőt megállt, hogy elé érjen. Kiszállt az autóból, és mosolyogva várta a nőt, – aki, mintha régi ismerősök lennének -, visszamosolygott rá. Még aznap este a Városligetben randevúztak. Másfél évig tartott ez a szerelem. És egy rövid megbeszéléssel lett vége. Csendben. Valahogy mindig sejteni lehetett, hogy egyszer vége lesz. A nő barna hajú volt, a férfi gyengéi viszont a szőkék voltak. 

Nem minden kapcsolat ér véget ilyen egyszerűen és szépen. És legfőképpen gyorsan, onnantól számítva, hogy mindketten kimondják: vége. Könnyen elfajulhatnak a dolgok szakításkor, ha csak az egyikük indítványozza a kapcsolat felbontását, amit a másik nem akar, vagy éppen nem tud még elfogadni.

S akkor is gyorsan méltatlan helyzetbe kerülhet két ember, amikor egy konfliktus után a fájdalom és sértettség erősebb érzés, mintsem a helyrehozás, a kapcsolat működtetése iránti vágy és a szeretet. Valahogy az emberek, bántottságukban, büszkeségükben, saját igazukban teljesen meggyőződve, nem képesek kívülről látni sem a másikat, és főleg nem önmagukat. Tar-Havasi Judit, párkapcsolati tanácsadóval arról beszélgettünk, miért érezzük szakításkor, váláskor szükségét a bántásnak? 

Felelősségvállalás váláskor is

Minden szakítás, válás olyan, mint egy kis meghalás, éppen ezért meg kell(ene) gyászolni. Elbúcsúztatni. Megkönnyezni, hogy ennek a kapcsolatnak már vége. Ha gyerekek is vannak, akkor azt is gyászolni kell, hogy mi már nem leszünk többet abban a klasszikus értelemben vett család, amiben eddig voltunk. Ha lesz is új partnerünk, az már nem a gyermekem apjával/anyjával lesz így.

– Ha nem engedek teret a fájdalomnak, ha nem tudatosan kezelem, és még csak nem is vagyok rutinszerűen jó a szomorkodásban, akkor bele tudok ragadni a gyász első szakaszába, ami a tagadás: ilyenkor sokszor a dühöm, a vádaskodásom tud a felszínre jönni, kicsit tagadom is az egészet, kicsit nem is látom a saját felelősségemet, ráhárítom a másikra. Ebben, jó segítségünkre tudnak lenni a barátok, szülők, akik sokszor ilyenkor állnak elő azzal, hogy ők látták ezt előre, hogy csomó idegesítő tulajdonsága volt a másiknak, nem is értik, hogy tudtuk idáig is elviselni. Viszont, ha a dühöm mögött egyszer teret engedek a fájdalomnak és hagyom megélni magamban, akkor megérthetem, hogy mi történt velünk. Eljuthatok ahhoz a belátáshoz – még akkor is, ha mondjuk történetesen én vagyok a megcsalt fél – hogy ketten jutottunk idáig, ketten csináltuk a vitákat, megértem azt, hogy én mit csináltam ahhoz, hogy ő bántson engem, hogy neki meg kelljen csalnia engem, és mit csinált ő, hogy én nem éreztem jól magamat – fogalmaz Tar-Havasi Judit.

Lehet sírni a gyerek előtt

A szakításkor, váláskor felmerülő fájdalmat a gyermekes szülők még nehezebben fejezhetik ki, gyakran úgy érzik, hogy a gyerekre nem tartozik a szülők fájdalma, és nem szabad előttük szomorúnak lenni, sírni. A kiabálást sokszor nem ússzák meg a gyerekek, de a kiabálás mögött lévő nehéz érzéseket viszont nem mutatjuk meg nekik.

Tar-Havasi Judit szerint, pont ellenkezőleg lenne jó cselekedni: – Ha az első sokkoló időszak után elkezdek figyelni magamra, elkezdek hozzáférni az érzéseimhez, elkezdem tudni megfájni ezt az egészet, engedem magamat szomorúnak lenni, az sokszor segít abban, hogy megértsem mi hiányzott nekem vagy épp mit nem csináltam én jól. Erre azért is szükség van, mert a válás során végső soron az is cél, hogy újra lássam majd azt is, hogy mit kaptam, és mi az, amit viszont köszönhetek a másiknak, akkor is, ha ide jutottunk.

Ha a gyerek látja, hogy szomorúak vagyunk, nem csak neki fáj, hanem nekünk is, hogy mi, a szülei elválunk, és ezért sír anya/apa, akkor ő is mer szomorú lenni és sírni. Így a gyerek sem kezd dühöngeni, vagy viselkedészavarokat produkálni az iskolában. És ez lehet egy jó alap arra, hogy beszélgessünk arról, hogy miért vagyunk szomorúak, mit tehetnénk, hogy ez a nehéz időszak elviselhetőbb legyen neki és nekünk is, és főleg arról, hogy nem miatta történik mindez, a válástól függetlenül őt apa és anya ugyanúgy szereti továbbra is. Fontos, hogy lássa a felnőttnek is vannak érzelmei, szükségletei, neki is fáj a veszteség, és együtt majd túl leszünk rajta.

Sokszor szomorúnak, kedvtelennek lenni és sírni, nem egyenlő azzal, hogy kiabálunk, csapkodunk, vagy a gyerek előtt vitázunk a másikkal. Ha így is alakul, jó odalépni utána a gyerekhez és elmagyarázni, hogy most nagyon nehéz nekünk. Egyáltalán nem jó, hogy ő ezt hallotta, és tudjuk, hogy ez neki is nagyon nehéz. Esetleg meg lehet kérdezni, mire lenne most szüksége.

Kiabálás helyett: Értő figyelem

Szakításkor, váláskor gyakran a fájdalom, a tehetetlenség kiabál kifelé belőlünk, vagy hallgattat el minket. Szélsőséges magatartás formák jelenhetnek meg: obszcén, trágár beszéd, kimondottan fenyegetőző, bántalmazó mondatok, a másik gyalázása, a felelősség áthárítása. Vagy éppen teljes elvonulás, némaság, beletörődés, a másik hidegen hagyása, lemondás. Mit csináljunk ilyen helyzetben?

Kommunikáció stílusából nézve kétféle magatartás forma van ami igazán káros a másik félre nézve. Az egyik az agresszív kommunikáció, amikor támadunk és visszaordítunk, vagy a másik, a passzív-agresszív kommunikáció amikor cinikus, ironikus hangvétellel ráhagyjuk a másikra dolgokat, miközben nem úgy gondoljuk.

Azaz nem képviselem magamat sem, nem árulom el, nekem mire lenne szükségem, de a másikat sem veszem figyelembe, nem hallom meg mi az igénye. Hivatkozva akár a közelben tartózkodó gyerekre. Van egy harmadik is – csak, hogy béke legyen-, nem szólunk semmit – passzívak maradunk, kiszállunk a helyzetből, ez persze saját magunkra nézve a legkárosabb.

– Az lenne a cél, hogy ki tudjam fejezni, ami nekem nem jó, amire szükségem lenne, amit kérek a másiktól. Mindkét oldalról. Ezt úgy, hogy értő figyelmet adok. Hadd ventilálja ki magából a másik, azt, ami benne van. Ez persze egy érzelmileg felfokozott helyzetben nagyon nehéz. Ezért szokták a párok szakember segítségét igénybe venni akár a békés válás érdekében is. Milyen az értő figyelem? Amellett, hogy teljes figyelmemmel a másik felé fordulok, ránézek, elismétlek pár kulcsszót abból, amit a másik mond, kicsit átfogalmazva, hogy ne papagájszerű legyek, megpróbálom az érzését nagyon megérteni, és arra koncentrálni, azt is belehozni. Ez azért is hasznos, mert míg ezzel foglalkozom, én addig sem támadok – tanácsolja, a szakértő – értő figyelemmel reagáljunk a másikra, valahogy így:

– Látom, nagyon csalódott vagy, hogy nem mondtam előbb!

– Nem csalódott vagyok, hanem nagyon igazságtalannak érzem, mert mindig kérdeztelek!

– Lehet, hogy nem pontosan találom el az átfogalmazott ismétléssel a másik érzését, érzelmét, de akkor is közelebb kerülök hozzá, és ahhoz, amit valóban érez, amire valóban szüksége van, és talán így a másik jobban el is tudja, és el is akarja mondani azt, amit érez. Amivel, ő már ki tud jönni a kiabálásból. De ezt csak akkor tudom megtenni – figyelmeztet a párterapeuta – ha nincs az  agyam elborulva!

Asszertív kommunikáció váláskor

Az asszertív kifejezés egy olyan viselkedésforma, melynek során egy adott érzelmi konfliktusban az egyén úgy képes érvényesíteni a szükségleteit, hogy közben a másik fél igényeit is tiszteletben tartja. Az asszertív viselkedés gyakorlatilag az arany középút, (de nem kompromisszum) a behódoló/alárendelt/passzív, illetve a fenyegető/agresszív magatartásforma között.

A párkapcsolati tanácsadó úgy véli, hogy a pároknak meg kell tanítani, hogyan tudnának asszertívebben kommunikálni ahhoz, hogy kiegyensúlyozott párkapcsolatban élhessenek: – Képviselem a saját szükségletemet, és  figyelek a másikéra is. Szemben azzal, hogy meg sem halljuk a másikat, vagy azt hisszük, hogy halljuk és tudjuk mi a szándéka, pedig közben azt csak mi vetítjük rá, bővítjük ki. Ehhez segít az értő figyelem, amivel megakasztom, tudatosan megállítom a másikat. Úgy, hogy nem a magam sérelmeivel jövök, hanem meghallgatom a másikét. Ezzel több esélyt adok arra, hogy megállítsam a vitát. Még ki is derülhet, hogy, – Jé, neki ez van mögötte?-,  és máris nem annyira haragszom rá, amikor kiderül a másik is ugyanazt akarja, amit én, csak más szemszögből közelítve.

A válásban, váláskor nagyon nehéz egyedül, asszertívnek lenni, ehhez kell a külső segítség:  Meghoztuk már a döntést, de kell, aki vezényel, hogy szépen tudjunk elválni.

Új élet szorongás

– Elegem van!, Itt hagylak!, Elválok!, Veled nem lehet élni!, Csomagolok! Már megint ezt csináltad!  mondatok, a legtöbb esetben csak fenyegetőzések, gyakran a meg nem értettség van mögöttük. Lefordítva ezek úgy szólnak: – Halld már meg mit akarok!, Vedd észre már mire van szükségem! Érezhessem újra, hogy fontos vagyok! Aminek a valóságalapja az, hogy sokszor sajnos csak az igazi krízisben halljuk meg a másikat. Ez nem egy tudatosan fenyegetés – magyarázza a tanácsadó.

A váláskor, szakítás krízise alatt, gyakran akár azért is kiabálhatunk, mert nem vagyunk tisztában a saját érzéseinkkel. Nem pontosan tudjuk mire van szükségünk, tarthatunk a változásoktól is, attól is, hogy új életet kell kezdenünk, ha elválunk, hogy soha többé nem leszünk így család, el kell engednünk az álmainkat.

Bunkóság helyett

– Az új élet szorongás felerősödhet, ha a „gyászfeldolgozás” elakad, illetve tovább vihetjük tudattalanul is ennek a kapcsolatnak a problémáit egy következőre. Nem látjuk azt, amiért tényleges sértettséget érezhetünk, csak azt látjuk, mivel ártott nekem a másik, mi az a rossz, amit csinált velem, de azt, hogy ennek van egy másik oldala is, azt nem. Pedig, kaptam jót is, amit meg elrontottunk, annak a saját rám eső felelősségét is el kellene ismernem, ami persze nehéz, ha megcsaltak – még Tar-Havasi Judit hozzáteszi – ezért fontos a transzgenerációs „örökségek” kibogozása is. Válási krízis esetén sokszor derül ki, hogy pont annyi idős voltam, mint most a mi gyerekünk, amikor elváltak a szüleim. Megengedem-e magamnak, hogy én másként döntsek?

Ha dühösség van váláskor, mindig nagyon izgalmas, hogy miért van az a sok düh, milyen fájdalom, szomorúság, hiány van mögötte? Nagyon sokszor nem csak a párunk valódi cselekedeteiről szól, hanem a saját apánkról, anyánkról, amit tőlük kaptunk, vagy nem kaptunk meg. A külső segítség, mint egy jó tükör, az önismeret keresztül segíthet a düh okának megfejtésében.

Tar-Havasi Judit zárásként elmondja: – Egy válás akkor van feldolgozva, amikor így érezzük, amikor ki tudjuk mondani ezt a szép Bert Hellingeri mondatot. Köszönöm mindazt amit kaptam, amit adtam azt jó szívvel adtam, és amit meg elrontottunk, annak a felelősségnek rám eső részét vállalom, a másikat meg nálad hagyom. Igen, a felelősség másikra eső részét a másiknál kell hagynunk, nem szabad hogy bűntudatunk legyen!

Fotó: Chris Sabor az Unsplash-ról