Senkinek nem könnyű szakításkor. Még a közös döntés hátterében is egyik félnek kezdeményezni kell ezt az opciót, ritka hogy egyszerre hangozna el, legyen vége a kapcsolatnak. Nem könnyű annak sem, aki meghozza ezt a döntést, ahogy annak sem, akinek ezt el kell fogadnia.

Legyen a felbontani kívánt kapcsolat mindössze pár hetes, pár hónapos, több éves, esetleg sokévnyi házasság, szakítani, válni sehogy semmikor sem kellemes. A szakítás fájdalmát, bármilyen furcsa is ezt olvasni, valamennyire lehet könnyíteni. Ehhez persze az kell, hogy a szakítani kívánó fél korrekt maradjon és ne bántsa külön, – az elválás tényén túl, – a másikat.

Még többévnyi házasság után is hallani olyan esetről, amikor valaki nem mond semmit a másiknak, egyszerűen csak lelép. Szakítani szoktak szó nélkül, sms-ben, e-mailben vagy telefonon is, de egyik sem korrekt, valljuk be őszintén.

A fair szakítás csakis az, amikor szemtől-szemben, személyesen tesszük azt.

Igen, nem könnyű szakítani. Kiszámíthatatlan előre a másik fél reakciója, ami bármennyire nem kellemes annak, aki éppen szakítani próbál, bizony állnia kell a sarat. Ahhoz, hogy a lehető legkevesebb szomorúságot, sírást, egy mindent elsöprő dühvihart, esetleg könyörgést és kérdések milliót kelljen kiállnia, a legjobb amit tehet az az, hogy őszinte marad, de mégis kerüli mindazt, amivel a másikat ennél is jobban megbánthatja. Kerülje, hogy magyarázkodnia kelljen. Szakításkor törekedjen a lényegre, teljesen őszinte csak hosszú idő eltelte után lehet, amikor a másik már megnyugodott, maga is jobban rá lát a múltra, benne önmagára, amikor már tárgyilagosabb tud lenni.

1. Te vagy a hibás

Még ha, a szakítást kezdeményezőnek elege is van a másik fél ilyen-olyan viselkedéséből, szokásából, akkor sem használhatja ezt fel a szakításkor, hiszen nincs olyan, hogy csak az egyik fél lenne hibás. Egy kapcsolat minőségében mind két fél szerepet játszik. Ha valami elromlik, akkor abban mindkét fél hibás. Bár, a hiba szó nem igazán találó kifejezés, hiszen nem is biztos, hogy amit mi nem kedvelünk a másikban, az valóban hiba lenne. Legfeljebb rossz tulajdonság. Rossz reakció. Egy romló viszonyban, a másik viselkedése sokszor válasz lehet a mi magatartásunkra is, amivel a másik fél nem tudott (már) mit kezdeni.

2. Én vagyok a hibás, te nem tehetsz semmiről

Átvállalni azt, amiről mindketten tehetünk, sem kifizetődő. Ráadásul ez is így hazugság is, hiszen nem igaz, hogy csak mi magunk lennénk az okozói annak, hogy már csak a kapcsolat törésében találunk kiutat. Ezzel sem oldunk meg semmit, sőt, további lavinát indíthatunk el. Mert a másik fél simán mondhatja a mi hibáinkra azt, hogy mindaz ő nem bánja, és akkor bizony kereshetünk új érve(ke)t. S nem is kerüljük el ezzel, hogy miután becsukódott az ajtó magunk mögött, ő ne venné sorjába vajon tényleg miben volt hibás. Csak külön önmarcangolást okozunk neki.

3. Senki nem hibás, így alakult

Ingoványos ez a talaj is, mert ha senki nem hibás, akkor most mi végre is van a szakítás kérdezheti a másik? Tehát nincs értelme azt mondani, senki nem hibás és nincs is semmi gond, mert azzal sem adunk pontos választ, hogy most miért kell a másiknak lemondania rólunk?

3. Sajnálom

Mégis, mit? Ne mondjuk ezt, bármennyire is úgy érezzük,  sajnáljuk, hogy így történt, mert ezzel megint csak tovább bántjuk a másikat, miközben tulajdonképpen a magunk lelkét szeretnénk menteni. Elhatároztunk valamit, mert úgy éreztük számunkra az a helyes, akkor a saját boldogulásunkért tett lépést valójában nem sajnálhatjuk. Legfeljebb azt, hogy idáig jutottunk a kapcsolatunkban. Ha azt mondjuk sajnáljuk, az úgy hangzik, mintha visszakoznánk. Belemenni abba, hogyan történhetett mindez másként, szánni a saját elhatározásunkat, az nem visz már előrébb.

4. Maradjunk barátok

Ez egy nagyon szép gondolat. Csak ekkor ez még kicsit naiv elképzelés. Ami később akár működhet is. De nem rögtön azután, hogy a másikat otthagyjuk egyedül a még ki sem hűlt párnánkkal. A maradjunk barátok felajánlás ekkor a másik elé vetett alamizsnaként szolgál, még akkor is, ha a szakítani kívánt fél valóban így gondolja. A saját lelkiismeret-furdalásunkat nem csillapíthatjuk ezzel, sem azzal, hogy másnap beugrunk a másikhoz jó barátként megnézni, milyen állapotban van nélkülünk. A szépen indult szerelemből nem lesz egyik pillanatról a másikra haverság. El kell fogadnunk, hogy a másik reakciója lehet akár az is, hogy látni sem kíván bennünket többet. Vagy legalábbis egy jó darabig biztosan nem.

5. Próbáltam rendbe hozni a kapcsolatot, mielőtt döntöttem

Ugye, ezeket a szavakat, nem gondoljuk komolyan? Egy párkapcsolat problémáit rendbe hozni, annak minőségén javítani egyedül nem lehetséges, hiszen, egy párkapcsolat nemcsak belőlünk áll, hanem a másikkal együtt, kettőnkből tevődik össze. Ha már menet közben nem voltunk, nem mertünk, nem akartunk, nem tudtuk hogyan lehetünk őszinték, – akárcsak azért is, hogy ne bántsuk meg a másikat –, akkor sem adtunk valós esélyt arra, ketten oldjuk meg a problémákat. Márpedig ahhoz is mindkét félre szükség lett volna.

Arra, hogy küzdöttünk, igyekeztünk, javítani próbáltuk, amit csak lehetett, s további hasonlókat csak akkor mondhatunk, akkor hivatkozhatunk erre, ha mindezt valóban előzőleg megbeszéltük, lefektettük, hogy mindketten ebben vagy abban változtatni próbálunk, és lejárt annak a határideje, amit ehhez kitűztünk.

6. De, azért még szeretlek

S vigyázzunk arra is, hogy ki nem mondjuk, szeretjük még a másikat, akkor sem, ha valóban így érezzük, mert azzal csak a saját szívünket mentjük, a másikét nem, ettől csak még jobban összezavarjuk a másikat, hogy akkor most mégis miért történik mindez vele, miért hagyjuk el őt, ha egyszer még szeretjük?

7. Eszünkbe ne jusson még egyszer utoljára, búcsúzóul szexelni!

Ahogy a veszekedés után sem old meg semmit a békülősnek mondott szex, – csupán csak marha jól eshet a vita hevében szenvedélyesen felfalni a másikat-,  úgy azzal  egyikünknek sem lesz jobb, ha még egyszer a másik karjába fonódunk, nem múlik el tőle, és nem is könnyíti meg a szakítás fájdalmát. Tudomásul kell vennünk, az elválás melletti voks arról is szól, hogy bizony nincs több szex, legyen az bármilyen jó is. Mert az már csak szex.

A lehető legjobb amit mondhatunk az az, hogy így döntöttünk, mert nem láttunk más kiutat és kérjük a másik fogadja el ezt.

Hozzátehetjük, hogy aggódunk a másikért, megkérdezhetjük mit tehetünk a érte, megbeszélhetjük szeretnénk-e találkozni a későbbiekben, megegyezhetünk előre abban, hogy fizikailag hogyan oldjuk meg a szakítást, a külön költözést. Bármilyen szörnyen hangzik, a legjobb, ha a lehető legrövidebbre zárjuk mindezt.

Ha esetleg valóban okkal aggódhatunk a másikért ezután, akkor persze felelősemberként, hívhatunk hozzá egy barátot, egy családtagot segítségül. Igen, nem könnyű a másik fél szeretteivel sem ilyenkor szembenézni, de ha csak úgy nézhetünk tükörbe, hogy ezt megtettük, akkor emeljük fel a telefont.

A szakítás általában akkor is megviseli az embert, ha tisztában van azzal, hogy jobb lesz mindkettőjüknek külön utakon járni.  Várjuk ki azt az időt a dolgok végső tisztázására, amikorra már a szakítás okozta első sokkon túl van a másik, de csak akkor, ha még akkor is igényt tart rá.