Az idei nyár más, mint a többi. Ez vitathatatlan. Bár valószínűleg mindenki vágya, hogy kitörjön az otthoni falak közül, ott motoszkál az érzés: vajon hol biztonságos? Mi az Őrségben jártunk. Kercaszomoron, ahol a falu végén már Szlovénia van. Nagy a dilemma: most még nehezebb eldönteni, hogy átmenjünk-e határon, vagy sem.

Kercaszomorra évek óta visszajárunk. A falu különlegessége vonzott az első perctől, ahogyan betettem a lábam az Őrségbe. Merthogy Kercaszomor az Őrség része. Ez az a földrajzi kistáj, amely élesen elkülönül az ország többi pontjától. És most nem az eltérő építkezési módra gondolok. Bár a szoknyás haranglábak egyediek, és több még a mai napi használatban van – így a kercaszomori is.

És nem is arra, hogy itt nem utcákat találunk a településeken, hanem szereket (vagyis egy kupacba csoportosult lakóházakat). Az Árpád-kori templomok mint a gomba, úgy nőnek ki a fák közül. Nem ismerik a határ fogalmát sem. Nem számít, hogy most éppen Magyarországon, vagy Szlovéniában járunk. Ugyanúgy ott vannak Veleméren, ahogyan a szlovéniai Domonkosfán. Hiába, a természetnek és az életnek nem számítanak a határok.

Ez a hely számomra maga a szabadság. Az Őrség a világ közepe.

Kercaszomor, a világ közepe

Kercaszomort azonnal kinéztem magamnak. Hogy miért? Kiállni magunkért – ez érezhető azonnal, ahogyan az ember betér a faluba. Közvetlenül a település határában ott magasodik a Köszönjük Szomoróc tábla, amelyet azért kapott meg a település, mert az első világháború után nem akart a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz tartozni.

Inkább Magyarországot választották. Emiatt pedig még fegyvert is ragadtak a kercaszomoriak, és maguk vették kezükbe a sorsukat. Felkelést szerveztek, amelyet megnyertek, s évtizedek múlva Kercaszomor megkapta a Legbátrabb Falu címet.

Kercaszomor emiatt is különleges hely. De az Őrség is az. Itt bizony nincsen kerítés a házak előtt. Sőt, a házakat nem zárják kulcsra, ha elmennek otthonról. Kercaszomoron évek óta ugyanannál a családnál foglalunk szállást. A családfő egyébként Kercaszomor polgármestere, de ugyanolyan vendégszerető és közvetlen ő is, mint a többi helybéli.

A legidősebb fiúnk másfél éves korában jártunk náluk először. Az egyik szembe szomszéd kutyája, Füli akkor még kölyök volt. Épp olyan szeleburdi, mint a mi fiúnk. A fiúnk azóta már kilenc is elmúlt, de Füli azóta is átjár a portára, és együtt szaladgál önfeledten mindegyik ott megszálló gyerekkel. Hívnunk sem kell, jön magától.

A ház udvara pedig egészen elképesztő. Nem állítja meg a tekintetet kerítés egyik irányba sem. Körülöttünk minden zöld, a legtávolabbi nyugvópont az erdő. Ez a szabadság.

Kercaszomor egyetlen végtelenül hosszú utcából áll. Tulajdonképpen egy hosszú szer. Egy nagyon hosszú szer: öt kilométeres. A falu végén már Szlovénia van. Itt az sétál, autózik, vagy biciklizik át, aki csak szeretne. Nem áll senki és semmi az útjában. Amikor ott jártunk, az volt a tervünk, hogy rendszeresen átruccanunk Szlovéniába, és ott kirándulunk. Végül is ez is külföld, néhány kilométerre a határtól. Gondoltuk.

Határok nélkül?

Szállásadóink mesélték, hogy a karantén idején egy út hossznyi kőtömbbel torlaszolták el az utat a határnál. Ezt a kőtömböt a nyár eleji határnyitás után sem vitték el. Ott volt a fák alatt akkor is, amikor mi ott jártunk.

Átautóztunk mi is a határon. Semmi nem változott. Minden olyan volt, mint Magyarországon. Még a rádió is magyarul szólt az autóban. A gradi – vagyis felsőlendvai – várban jártunk először. Ezen a területen már a 11. században is erődítményt állt, s ha hihetünk a leírásoknak, ez Szlovénia legnagyobb kiterjedésű várépülete. Az épület ugyan itt-ott felújításra szorul, a gyerekek remekül elszaladgáltak a zegzugos várudvarban.

Ha már itt jártunk, elautóztunk Mariborba, hogy ott majd sétálunk, fagyizunk. Kiélvezzük a szlovén hangulatot. A belvárosban és a Dráva parton sétálva megdöbbentő volt, milyen kevesen vannak a kávézókban. A kiszolgáló személyzet és a legtöbb vendég maszkot hordott. Az idegenre – vagyis ránk – pedig gyanakvóan tekintettek. Hazafelé autózva a szállásadóink által javasolt étteremben Nagytótlakon (szlovénul Selo) sem szívesen láttak.

Kizárólag a külső teraszon szolgáltak fel ételt, s az étterembe be kellett volna jelentkezni. Legalábbis azt mondták. Mindenesetre arcul csapott és elgondolkoztatott, hogy július első hetében, amikor nálunk még csak szó volt az országok ilyen, olyan színbe való sorolásáról a szlovénok teljes gőzzel magukat védték.

Ez a nyár más, mint  a többi

Vajon jól teszik, hogy elzárkóznak az idegenektől? Ezzel is védve magukat. Azt üzenve, hogy mindenki saját magáért és a családjáért tartozik felelősséggel, hogy mit és mennyit enged meg azokból a lehetőségekből, amelyet egy utazás jelenthet.

Lendván már többször jártunk. Itt több magyar gyökerekkel rendelkező szlovén állampolgár él. De most ez a város is kihalt volt. Még az időjárás is mintha azt üzente volna, hogy álljunk odébb, olyan erővel jött a vihar, amely itt ért minket.

A híres kilótárótornyot, a Vinariumot azért hazafelé megnéztük. Itt úgy köszönnek a magyarokra, mintha otthon lenne. Étterem híján a torony alatt található bódéknál vacsoráztunk. Mint kiderült, egy híres szlovén fogást: lángost vindős hússal. Ez tulajdonképpen hosszan sütött, majd zsírban eltett sertéshús.

A dobronaki orchideafarm is kellemes emlék, s szintén a határtól néhány kilométerre található (érdemes Magyarszombatfán átmenni, amíg vagy amikor lehet). A személyzet itt is magyar, és a belépőjegy árának a fele levásárolható.

Hiába a kellemes szlovén és őrségi emlékek, úgy érzem, hogy ez a nyár más, mint a többi. Nehéz eldönteni, hogy hol és hogyan vagyunk biztonságban. Mikor lépjük át a határokat? Talán ez lehet az idei nyár üzenete: határok nélkül, mégis behatárolva. A határokat most még mi szabjuk meg magunknak. Most még.

Fotók: A szerző saját tulajdona