Már a fogantatás pillanatától állandó méricskélésben van részünk. A mindenkori viszonyítás kiinduló pontja akkorra tehető, amikor az anya ráébred arra: állapotos. Hogy ez az állapot áldott vagy ellenkezőleg terhes, esetleg várakozáson felüli, az most nem fontos. Onnantól kezdve már minden viszonyítás kérdése lesz. Mennyi idős az anyuka akkor, amikor ráébred az állapotára? Mennyire előrehaladt az állapota? Milyen az állapota a korábbi nem állapotos állapotához képest? Hogy mihez vagy kihez képest? Hát másokhoz képest!

Időben gömbölyödik vagy sem? Megfelelő mértékben? Az esetleges rosszullétei reggeli időszakra tehetők avagy az egész napját átívelik? Mennyire van rosszul? És a többi….viszonyítási kérdések szakadatlanul egészen addig a pontig, amikor is világra hozza a gyermekét… Ami aztán egy újabb kiindulási pont a viszonyításhoz, de már nem csak az anya, hanem a gyermek tekintetében is. Mert az örökös viszonyítás már az utódját is érinti. És soha, de soha nem lesz vége. 

Mindig mindenben kérdésessé válik, hogy másokhoz képest időben hol tart az újszülött, a csecsemő, a kisgyermek, a kamasz, a tini, a fiatal felnőtt, a felnőtt, a középkorú, az idős…egészen a végsőkig. Még a halál idejének is van viszonyítási pontja. Eleget élt az egyén?

És mindebben a méricskélésben mindig van egy állandó kérdés: az egyén időben érő típus? Ha igen, akkor mindig pont akkor és pont úgy tesz mindent, amikor és ahogyan kell.

Nem úgy, mint a későn érő típusú ember, akinél a kiinduló pont bármikor lehet. Pont akkor, amikor neki az jó, amikor neki az időben van. Vagyis a későn érő is időben érő típus, csak éppen más időben. A saját idejében.

Mint egy markáns bor, egy minőségi whiskey vagy a svéd vörös faluni festék pigment tartalma. Kicsit később, mert neki úgy jó. Jó lenne ezt tiszteletben tartani. Nemdebár?

Fotó: Unsplash

Polgár Ágnes