Tíz év rengeteg idő egy ember életében. Dóri ezalatt vált kislányból felnőtt nővé, feleséggé és anyává. Ám mindezt nem élhette meg az édesapjával. A gyász átélt szakaszairól, a karácsonyi halsütésről és fociról mesél nekünk Dóri, azért, hogy másoknak segíteni tudjon a tapasztalataival:

Emlékezés: 2007.

Az év, amikor anya lettem. Majd ugyanebben az évben az édesapám temetésén álltam. A fiam első karácsonya előtt pár nappal. A nővérem a kislányának első karácsonya előtt. Egy hónap alatt lett apából kétszeres nagypapa. A világ legbüszkébb nagypapája, ahogy korábban és persze ezt követően is, a világ legbüszkébb apukája is volt. Az a típusú apuka, akinek a két lánya volt a mindene. Nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is. Aki támogatott bennünket, akinek az önbizalmamat köszönhetem, aki, bár sokszor a falba verte a fejét a hülyeségeimtől, de akkor is ott volt velem, felsegített, ha kellett, amikor elbuktam.

Aki, miután megtudta, hogy a lányai szinte egyszerre lettek terhesek, kismama könyveket bújt, és heti naptárt nyomtatott arról, hogy melyik héten mekkorák a magzatok, hol állnak a fejlődésben a születendő unokái.

Napra pontosan tudta is, hogy mikor milyen vizsgálatra megyünk és mindig hívott bennünket utána, hogy mi volt?! Aki, megvette a bőr focilabdát már akkor, amikor megtudta, hogy kisfiú lesz az első unokája, bár még csak 22 hetes magzatként a méhemet rugdosta ideje nagy részében.

Az édesapám, aki amellett, hogy fantasztikus apuka, férj, nagypapa és testvér volt, még arra is szánt az idejéből, hogy a barátait támogassa, a kollégáit mentorálja, hogy városi teremfoci bajnokságot szervezzen, horgásszon, bográcsban halászlevet főzzön karácsonyra. Ő mindenkit meg akart menteni. És általában meg is mentett. Csak saját magát nem tudta.

Ami július végén egy szimpla mandulagyulladásnak tűnt, az novemberre már akut leukémia volt. A diagnózistól csupán 41 nap telt el az utolsó lélegzetvételéig.

Mire felfogtuk, hogy mit is mondott az orvos, már a kemoterápiától roncsként fekvő embert kellett ápolni, tartani benne a lelket és erőt adni neki.

De ekkor is tudtam, hogy december 9-én amikor halat sütöttem otthon, őt kell felhívnom, mert elbizonytalanodtam, hogy hogyan csináljam. Ő persze rögtön elmondta, sőt plusz tanácsokkal is ellátott, meg elmesélte, hogy épp palacsintát süt és ha hiszem ha nem, egy fél pohár kaliforniai bort is megivott, mert végre hetek óta először tudott enni jóízűen, és tegnap még autót is vezetett, igaz rövid távon, de meglátogatta a barátait egy fél órára, mert nélküle nincs disznóvágás. Mosolyogva tettem le a telefont, és bizakodva, hogy az orvosok sem tudhatnak mindent, lehet félrediagnosztizálták, és a kemo akkor mégsem olyan borzasztó rossz módszer, hanem használt, és apának lesz igaza, hogy 100 évig fog élni, és milyen jó lesz a karácsony együtt az unokákkal…

De másfél nappal később, amikor a hét hónapos kisfiammal éppen vidáman uzsonnáztunk a konyhapulton ülve érkezett a hír. A hír, ami után tudtam, hogy karácsonykor nem az apukám halászlevét tálaljuk, hogy a focilabdával amit vásárolt az unokájával sosem focizhat, a hírt, ami után úgy éreztem magam, mint akinek egy szeméttel teli konténert dobtak a mellkasára. A hírt, ami azt jelentette, hogy 27 évesen elveszítettem az édesapámat.

A gyász szakaszai után 2017. 

Volt rá 10 évem, hogy feldolgozzam, elfogadjam, megtanuljam.

Feldolgoztam. Nem volt könnyű, sőt, eddigi életem legnehezebb és legfájdalmasabb feladata volt.

Elfogadtam. Sok időbe telt, és rengeteg átbőgött napba, éjszakába, később órába, majd egy-egy percbe. Mert egyre rövidültek a sírások, és a gondolatok róla. Ami miatt eleinte rosszabbul éreztem magam. Átvillant az agyamon, hogy „Milyen rossz gyerek vagyok én, hogy már csak minden harmadik nap jut eszembe, hogy meghalt az apukám?!” De idővel, ezt is feldolgoztam. Próbálkoztam segítő könyvekkel, Bach Virágterápiával, kerestem a spirituális válaszokat a megnyugvásomhoz, beszélgettem a barátaimmal, és ki tudja még mi mindent bevetettem, hogy feldolgozzam. És sikerült.

Mondhatná bárki, hogy „nem volt más választásom”, de aki már átment ezen, az tudja, hogy milyen nehéz elfogadni a tényt, hogy a gyökereid egyik szárát, ami talán a legerősebb, legmasszívabb, legnagyobb biztonságot nyújtó része, elvágják, kitépik, megsemmisítik. 10 év viszont elég időnek bizonyult, hogy ha nem is ugyanolyan erős, és nem a biztonságos talajba lefelé növő, hanem egy oldalra kapaszkodó, ám egyre masszívabb ágat növesszek.

Mert megtanultam. Megtanultam apukám nélkül focizni a fiammal, egyedül halat sütni, jó szülőnek lenni. Olyannak, aki büszke a gyerekire, aki bízik bennük, még ha néha a fejemet is verem a falba a hülyeségeiktől, aki felsegíti őket, ha elbuknak. Pont úgy, ahogy az apukám tette velem, velünk.

Igyekszem emellett jó feleség lenni, a testvéremmel egymást szeretve élni, barátaimat támogatni, a kollégáimat mentorálni, – városi teremfoci bajnokságot ugyan nem szervezek, de – önkéntesként közösséget építeni, és bár bográcsban halászlevet sem főzök karácsonyra, mert gesztenyekrém leves kerül az ünnepi asztalra, de igyekszem a tőle tanult értékrend szerint élni, aszerint létezni.

És hogy mi segített?

Elsősorban az, hogy szorosan megfogtuk a nővéremmel egymás kezét, és nem engedjük el. Csak mi ketten tudjuk, kit veszítettünk el, mit jelent az, hogy az apukánk meghalt. Mi ketten ugyanazt a veszteséget kellett, hogy feldolgozzuk. Mindkettőnknek ugyanolyan gyorsan húzták ki azt a bizonyos szőnyeget a lába alól. Így összekulcsolt kézzel, egymást hol rángatva, hol szaladva, hol pedig bandukolva lépdeltünk az elmúlt 10 évben. Abban a 10 évben, ahol az anyukánknak is meg kellett tanulnia újra járni, lélegezni, élni az apukám nélkül. Ma már értem mit jelent a „szárnyaszegett madár” kifejezés. Pontosan azt, ahogyan láttam a mindig viccelődő, aktív anyukámat egyik pillanatról a másikra összezuhanni, aki sosem lesz már ugyanaz az ember, mint azelőtt volt.

Másodsorban pedig, az idő. Először ahhoz kellett idő, hogy rájöjjek, nem szabad siettetni a megnyugvást. Muszáj végigmenni a gyász minden lépésén. Hagyni, hogy hasson ránk, hogy elsodorjon, hogy megkínozzon az érzés. Úgy, hogy közben nem szabad beleragadni. Hanem tovább kell lépni, és megtanulni nélküle élni.

Kialakítani úgy az életet, hogy az értékrendje, a személyisége, az életünk része maradjon, de megtaláljuk benne saját magunkat is. Azt az énünket, akinek már nincs apukája. Meg kell találnunk azokat a megoldásokat, amivel könnyebb a hiánya.

Nem szabad görcsösen ragaszkodni azokhoz a szokásokhoz, amik addig adtak nekünk bármit is, amíg ő élt. Lehet szakítani családi hagyományokkal – lásd karácsonyi menü – és kialakítani egy új életformát, amiben nem minden olyan, mint előtte volt. Lehet. És ezzel nem őt tagadjuk meg, hanem segítünk magunknak továbblépni. Mert tovább kell lépni. 10 éve nincs velem. 10 olyan év telt el nélküle, amiben rengeteg „nagy dolog” történt velem.

Apukám nélkül a gyász szakaszai után

Ebben a 10 évben lett új párom, lettem háromgyerekes anya, feleség, kétszeres keresztanya, nagynéni, polgármesteri sajtós, programvezető egy rádióban, Life Coach. Lett három gerincsérvem, őszül a hajam, megjelentek ráncok az arcomon, nyakamon. Épült egy ház, amiben a családommal élhetek. Van hitelem és életbiztosításom. Vannak barátaim, kollégáim, nyilván néhány rosszakaróm is. Kialakult az életszemléletem, megtanultam nemet mondani dolgokra, tudom mit szeretnék elérni az életben. Felnőttem. És boldog vagyok. Boldog vagyok, annak ellenére, hogy nélküle kell élnem. Mert feldolgoztam, elfogadtam és megtanultam.

Ennek ellenére hiányzik, és jó lenne ha ismerhetné a férjemet, ha látná ahol élünk. Tutira teleposztolná a facebookot az unokái fotóival, okleveleivel. Az unokáival, akik Csillagos papának hívják, és karácsonykor „Kiskarácsony, nagykarácsonyt” énekelnek a temetőben, akiknek sokat mesélünk a papáról, de látom rajtuk, hogy sosem tudják meg azt, amit én tudok róla. Hogy milyen fantasztikus nagypapa lenne. Mert biztos vagyok benne, hogy a világ legjobb nagypapája lenne. Ahogy a világ legjobb apukája volt. Nekünk.

Szerző és kép: Koch-Zuberecz Dóra