Két barátnő és egy gyerek felállásal hirtelen indultunk el Debrecenbe. Azzal a jól ismert énekszóval az autóban, hogy: Debrecenbe kéne menni,/pulykakakast kéne venni,/vigyázz, kocsis, lyukas a kas/kiugrik a pulykakakas./ Debrecenbe’ csoda esett/két kis kakas összeveszett,/Én a kakasom nem hagyom,/mert a kendé vágta agyon.
A hajdúszoboszlói strandolás után napszívta, fürdőzés adta lustasággal, és nagyon éhesen érkeztünk Debrecenbe. Ahol egy csendes mellékutcában talált a barátnőm egy másfélszobás lakást egy éjszakára. A nagyjából húsz éven belül felhúzott épületben gyorsan működött a lift, illetve kényelmes lapos lépésekkel vezetett fel a lépcső a második emeleti lakásba. A folyosó kissé olyan volt, mintha egy hotelben lennénk. Ahonnan egy tiszta, egyszerűen berendezett apartmanba kerültünk Debrecenben. Amiből csak a kávéfőző hiányzott nekünk, de ez már csak reggel adott némi hiányérzetet. Az estét egy gluténmentes étteremben nyitottuk és zártuk a belvárosban.
Debrecen nagyváros. A wikipedia szerint Magyarország harmadik legnagyobb területű és második legnépesebb települése. És szép, igaz közlekedésileg kicsit bonyolultnak tűnik elsőre. Legalábbis a Waze és a Google útvonal tervező is meghülyült tőle. Ha hallgatunk rájuk, akkor végigautózunk a villamos sínek mellett a nagytemplom előtti téren – a térkép úgy mutatta, arra szabad a pálya, könnyen be lehetett dőlni a GPS navigációs alkalmazásoknak. Nem csodálkoznánk azon, ha rendszeresen lenének olyan autós turisták, akik tévesen végiggurulnának a Kossuth téren.
Ami fényes nappal már más arcát mutatja, mint a mozgalmas szombat éjszakán. Vasárnap reggelre lelassul az élet, komótosan nyitnak a teraszok. Több sajnos zárva is marad. Az ország keleti részében vagyunk, és a nem is olyan távol a recesszió hatásától.
Nagypapa a lány unokájával nézegeti a szobrokat. Az egyik szökőkút kávájának több oldalán ülnek, két fiút egy lány fotóz le ott éppen, amikor nem delet kondít a harang a Debreceni Református Nagytemplomban. Mise alatt lesünk be az ódon kapun. Nem sokkal messzebb, a Világbéke felirat pizzát és kávét kínál – bár zárva van a hely. Vasárnap szünnap van, legalábbis a nyitvatartási idő szerint. Az Apacs ékszerbolt kirakatában az ezüstökben gyönyörködünk, tovább sétálva pedig megakad a szemünk a Lelkészi Hivatal ablakán, amire Vitéz Ferenc:Otthon újra című rövid verse van feliratozva.
A villamos átzörög a téren, egy pár babakocsit tol, a fektetett módból ítélve, fél évesnél fiatalabb csecsemő alhat benne. Erősen le van a babakocsi függönyözve, kell, akkor is, ha a baba ébren van, a nap égetően süt. Egy elbájoló szőke kislány a plüss rókájával a szökőkút fölé hajol, kis kezét nyújtja a hűvős vízbe. Turisták és helyiek jönnek-mennek, nézelődnek.
A teraszokon vagy a légkondicionált kávézókban digitális nomádok – vagy legalábbis helyfüggetlenül dolgozó fiatalok tüsténkednek a laptopjaikon, vagy simán csak nyomkodják a mobiljaikat. Mások társaságba verődve dumálnak. Szabó Magda mellé is le lehet ülni egy padra, van aki a fotó, más az árnyék kedvéért tiszteli meg az írónő szobrát. Mi bámészkodunk. A velünk tartó gyereken kifog a félliteres limonádé, míg mi ráérősen megisszuk a kávénkat. Végtelen a nyugalom és a forróság.
Az egyetlen debreceni esténkben, nagy szerencsénkre könnyen találtunk több gluténmentes éttermet. Mi abba ültünk be, aminek konyhájában egyáltalán nem használnak búzát. Freedom: Home, ahogy az étterem neve is rejti, mintha csak otthon lennék. Búzaallergiásként bátran rendelhettem bármit az étlapról.
A pincérek messzemenőkig udvariasak voltak, minden kérdésünk és kérésünk ellenére. Míg nyugtatólag nem derült ki, hogy búzával nem találkozhat az ételem, a pincér még a lisztes zacskót is kihozza a konyháról, hogy mutassa, miből készül náluk a galuska. Olyan finom juhtúrós sztrapacskát még akkor sem ettem, amikor még fogyaszthattam búzát, mint akkor és ott. Lágy volt, omlós, de nem esett szét, a juhturó pedig nem tolakodóan adta meg az ízét. A gyereknek sem tűnt fel, pedig ő üresen fogyasztotta a galuskát, hogy az bizony gluténmentes. A barátnőm egy kacsamellel sütött hagymás rostélyos mellett döntött, mit ne mondjak, azokra a hagymakarikákra azóta is vágyom. Vissza kéne Debrecenbe menni.
Már a kínzó éhségben előételnek fogyasztott, kétszemélyes bifsztek tál feltéte után is megnyaltuk volna mind a tíz ujjunkat, ha nem étteremben lettünk volna. A búzamentes kenyér frissen a sütőből érkezve melegen roppant a szánkban, a tatároknak tulajdonított nyers marhahús, lilahagyma, paradicsom és paprika mellé. Nem folytatom tovább, de javaslom azoknak, akik Debrecenben vagy a környezetében élnek, térjenek haza, akarom mondani a Freedom:Home-ba.
Az étterem maga kényelmes elrendezésű és nagyságú. Bár sejtem, hogy egy mozgalmasabb estén szorosan dugig lehet. A nyár második felében, szombat este majd’ minden asztalnál hézagosan ültek, tehát mi kényelmesen vacsoráztunk. A mögöttünk lévő asztalnál házaspár ült három gyerekkel – őket igencsak megjegyeztem, és azt, hogy senki nem tekintett rájuk rosszalóan, ha kissé hangosabbak vagy éppen mozgalmasabbak voltak a kicsik.
Felettünk a tévében ment az Olimpia. Milák Kristóf 49:99 futamidővel aranyat nyert 100 méteren pillangóúszásban. Egy éjszaka Debrecenben és a Freedom Home-ban minden szempontból csoda volt. Debrecenbe kéne menni.
Fotó: A szerzőtől, és az étteremtől
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
