Szögezzük le, minden anya egy valóságos tündér. Gondolatai elsősorban a gyermeke, gyermekei körül forog. Az ő jóllétük, egészségük, kiegyensúlyozottságuk, boldogságuk a legfontosabb az anya számára. Többnyire. Ehhez viszont nem árt némi segítség. Egy üvegnyi eldugott, isteni mogyorókrém a legfelső polcról. Ott, ahol senki nem kutakodik. Amiről csak az anya tud. A nyalánkságról, ami kizárólag az övé. Ami nélkül, nem lehet túlélni a mindennapokat.
Az anyaság ábrázolása normál körülmények között szent és sérthetetlen. Nem övezheti becstelen, direkt humor, kifigurázás. Nem azért nem illik az anyasággal viccelni, mert az édesanyák savanyúak lennének, humortalanok, olyanok, akik nem értik a viccet, sokkal inkább azért, mert igenis megérdemlik a tiszteletet. Kijár nekik mindazért, az éveken át tartó önzetlenségért, amit a gyerekeik érdekében hoznak. – Szerintünk, ez így lenne helyénvaló. Ha mindenki így gondolná. Még úgy is, hogy valójában tudjuk, az élet nem pontosan ilyen. Mert igen, az anyák is emberek. Egy anya is lehet esendő. Lehet olykor önző.
Mondjuk ki bátran, képtelenség lenne, hogy egy anya mindig a háttérbe szorítsa önmagát. Hogy mindig lemondjon arról, amire mindenkinek szüksége van. Pihenésre, nyugalomra, csendre, magányra, feltöltődésre, egy korty borra, egy falat vagy inkább egy félüveg mogyorókrém ízére. Kiskanállal, helyben, nyugodtan fogyasztva, osztozkodás nélkül.
Mert egy anya, igenis nem mindig és nem minden körülmények között önzetlen. A legtöbbször igen, de nem mindig. Amin nincs semmi nevetni való. Még inkább semmi felróható. De a cinkos mosoly anyák közt igenis megengedett, amikor kiderül, a másiknak is van az otthonában dugiban elrejtve mogyorókrém, vagy más finom falatok. A gardróbban a női fehérneműk között, a stelázsiban a befőzésre váró dunsztos üvegek között, vagy azon, az alig használt könyvespolcon, amin a régen olvasott kötetek vannak. Ott, ahol senki nem keresi.
Kimondatlanul
Mert senkinek sem megy a szüntelen önzetlenség. Van egy határ. Egy vonal, amit átlépve már nem szeretetről beszélnénk, nem anyai ösztönről, gondoskodásról, hanem kizsigerelésről, ha mindig mindent megosztanánk anyaként a gyerekünkkel. Szerintem, ezt nem csak én érzem így anyaként, hanem minden anya így van ezzel. Kimondva vagy kimondatlanul.
Inkább kimondatlanul. Ami nem jó. Mi több kimondottan rossz. Hogy úgy teszünk, mintha nekünk anyáknak nem szabadna esendőknek lennünk. Nekünk kötelező lenne mindig, mindenhol a legjobb formánkat hozni, minden gondot és bajt megoldani. Szüntelenül rendelkezésre állni a gyermekeinknek. Önzetlenül nézni, ahogy a legfinomabb falatok csúsznak le a torkukon. Mire lerakjuk a tál áfonyát és megfordulunk a szalvétával a kezünkben, addigra nekünk egy szem sem marad.
Mert ha így teszünk, és nem vagyunk olykor önzőek, nem gondolunk olykor kizárólag magunkra, nem vonulunk el pihenni, feltöltődni a reggeli napfelkeltében, hogy az arcunkra süssön a nap, egy jó könyvvel leheveredni a függőágyba, egyedül megenni fél tábla csokit egy mozifilm alatt, egy tál cseresznyét, két gombóc fagyit vagy kimenni futni és róni a köreinket, akkor idővel a testünk vagy a lelkünk megálljt parancsol, nem várt formában. Mentális vagy fizikai zavarban, betegségben.
Mogyorókrém: te is kiskanállal eszed?
Sajnos nem illik arról beszélni, hogy szeretnénk magunkkal is foglalkozni. Hogy nekünk is jár mindaz, ami a gyerekeinknek, a családtagjainknak. Hogy még, ha be is kell osztani a közös javakat, és az a természetes, hogy a legfinomabb falatok a gyerekeknek jusson, azért mi anyák is vágynánk arra, hogy jusson nekünk is a finomságból.
Ám, ha mi anyukák női szolidaritásból, barátságból, szeretetből őszinték vagyunk egymással, akkor csak kiderül, hogy nem csak saját magunk, hanem a másik is kiskanállal eszi a mogyorókrémet, egyszerre akár félüvegnyi adagot, azt, amiről csak ő tud, és csak az övé. Hogy minden anya vásárol magának valamit elvétve dugiban, amit nem szívesen oszt meg mással. Valami olyan finomságot, amiről a legtöbbször lemarad, mert a gyerekei elől még sem enné el könnyű szívvel, de lemondani sem akar, bír állandóan.
Nálunk is így volt. Kiderült, nem csak nekem van dugiban mogyorókrém, kókuszkrém, csokoládé elraktározva, hanem a barátnőimnél is. Anyukák mindannyian egytől-egyig. Egy-kettő-három-öt vagy éppen hat gyerekkel.
Arra is rendre fényderül, hogy leggyakrabban a nehéz napok alkalmára szerzünk be valami olyat, ami rendbe teszi a lelket-testet akkor, amikor a hormonok – finoman fogalmazva is – zabálásra késztetnek bennünket.
Persze minden mogyorókrémre vagy más finom falatra addig tarthatunk igényt büntetlenül, míg az egyik gyerek észre nem veszi és nem adja le a drótot a többinek. Míg a férj nem találja meg az eldugott bonbont, vagy a nagymama a fagyasztó végében a maradék pisztácia fagyit, amit saját magunknak szántunk abban a késő esti órában, amikor a család már réges rég alszik.
Fotó: Shutterstock
Polgár Ágnes
