Az egészséges életre nevelés része a sport. Ez vitathatatlan. A test és a lélek edzése ugyanolyan fontos, ahogyan az is, hogy mit eszünk. Hogy mindezek az életünk részévé váljanak a család mellett az iskolának is óriási szerepe van. Hétköznap szinte csak itt mozognak a gyerekeink. A testnevelés óra viszont nem mindig arról szól, amiről kellene. Helyette megalázás, kudarcok, könnyek, félelem – én mindezt átéltem.
Akinek gyereke van, az tudja, hogy minden nap mozgalmas. Amint a gyermekünk világra jön, napról napra fejlődik, és néhány hónap múlva a forgással látványosan elkezdődik a mozgásfejődés. A csemeténk mozgása hétről hétre ügyesedik, aztán amikor kúszik, majd mászik, már helyet is tud változtatni. Később feláll, elindul, és innentől kezdve szinte csak szaladni tud. Úgy kell megállítanunk, hogy bekapjon néhány falatot.
Ez az élet rendje. Majd bekapcsolódnak a segédeszközök. Kismotor, roller, bicikli. Labdát dob, rúg. Egyre ügyesebb lesz. Mindezt a saját maga örömére csinálja. És mindeközben fejlődik is. A családok többsége – még ha észrevétlenül is – nevelik mozgásra a gyermekeiket. És most egyáltalán nem az élsportról beszélek. Mert a lényeg az kellene, hogy legyen, hogy a mozgás öröm legyen, ne kényszer.
Az óvodában mindez már célzottan folytatódik. Játékos formában elkezdődik a testnevelés. És persze továbbra is megmarad a szabad mozgás. Futkározás, biciklizés az udvaron. Mert a saját örömünkre mozogni jó és élvezetes. Ez minden gyerek lételeme. A neheze általában az iskolában jön.
Ha ügyetlen a gyerek
Az alsó tagozaton már a tanterv része a testnevelés és sport. Legyen is. Egyáltalán nem probléma, ha szervezetten mozognak a gyerekek. Hiszen egy iskolásnak hétköznap erre csak itt van lehetősége. A mostani tapasztalatom szerint a tantervi kereteket nem veszik túl szigorúan. Nem öltöznek át tornaruhába, lényegében nem tornáznak. Tehát azt csinálják amitől gyerek a gyerek: szaladgálás, szabad játék. Mozgás ez is.
Azt hozzá kell tennem, hogy a fiam iskolájában sokszor megfelelő hely sincsen a testneveléshez, mert az egyetlen tornateremben éppen más osztályok tartózkodnak, és többen nem férnek be. Nekem ezzel sincs problémám. Még mindig ez a jobbik választás, mint azt átélni, amit nekem kellett az általános iskola felső tagozatától kezdve.
Vannak ügyetlenebb gyerekek. Én is közéjük tartoztam. Akiknek nehezebben megy a biciklizés, nem szeretnek annyira fára mászni. A mászókának nem a tetejére másznak fel, megelégszenek az építmény alsó harmadával. Én inkább hintáztam, csúszdáztam. Itt biztonságban éreztem magam. De az ügyetlenség nem bűn, nem is szándékos, és emiatt büntetni valakit igazán aljas dolog. Ha tanár az illető, akkor még aljasabb.
Testnevelés: valóban a test neveléséről szóljon
Én fokozatosan éltem át azt a kínt, amit egy testnevelés óra jelenthet egy ügyetlen gyerek számára. Felső tagozatban a szekrényugrás és a magasugrás volt a mumusom. Féltem, rettegtem mindkettőtől. Hogy felborulok. Hogy megütöm magam. Leverem a lécet és emiatt megdorgálnak. És senki nem vigasztalt. Senki nem támogatott. Hogy nem baj, ha nem ugrod meg a szintet. Nem baj, ha levered. Csak próbáld meg!
A kötélmászást meg sem említem. Soha nem sikerült. Valahogyan úgy gondoltam rá, hogy ez csak Tarzannak poén, de ő sem érdes fonott kötélen mászik fel, hanem az őserdőben egy liánon. És az úszás! Olyan szerencsések voltunk – valóban így gondolom –, hogy a mi iskolánkban már harminc éve is volt uszoda, medencével. Felső osztályban itt is volt óránk.
De persze az osztálytársaim többsége ilyen-olyan ürüggyel igyekezett ebből kimaradni. Számomra már akkor többet ért a becsület, hogy csak úgy kitaláljak valamit, miért nem úszom, így a maroknyi csapattal vízbe szálltam. És a húsz parton álldogáló osztálytárs ujjongása közepette lábtempóztunk. Utáltam.
A ránk kényszerített tornadresszben is rosszul éreztem magam. Szinte kapartam volna le magamról. Azért tizenkét éves kortól felfelé ez már nem a legcélszerűbb ruhadarab. És a tornatanár! Tőle mindig féltem. Mert kiabált – nem csak velem –, nem éppen kedvesen noszogatott, hogy csináljuk, amit kell. És a kudarc, hogy semmi nem sikerül.
Rettegtem a testneveléstől. Legszívesebben kitöröltem volna az órarendből. Mert mi a cél? Megszerettetni, vagy megutáltatni szeretnénk a mozgást? Tudom, hogy a tornatanárok általában nem a lágy szívükről ismertek. De emberek attól még lehetnek, nem? Olyan emberek, akik figyelembe veszik, hogy senki nem egyforma képességekkel érkezett. A testnevelés valóban a test neveléséről szóljon. Ne a kudarcokról és a megalázásról. Annak semmi értelme.
Szívem szerint megbuktatnálak
Nem gondoltam volna, hogy a gimnáziumi évek még erre is rátesznek egy lapáttal. Már eleve úgy léptem be kilencedikben az öltözőbe, hogy görcsbe rándult az egész testem. Tudtam, hogy ügyetlen vagyok, de ezt a gimnáziumi testnevelés tanárom egészen odáig fejlesztette, hogy ilyen kondíciókkal élnem sem szabadna. Hogy idézzek is tőle: huszonöt éves korodra meg sem fogsz tudni mozdulni. És ez még egy kedvesebb elszólása volt, természetesen az egész osztály előtt. Talán tanító célzattal hagyta el a száját?
A testnevelés tantárgyat a kilencedik évfolyamon igyekeztem a tőlem telhető legjobban elvégezni. Tényleg megtettem mindent, amit tudok. Pedig ilyen feladataink voltak: pörgés a felemás korláton. Kelepfellendülés, amit a tornászok is végeznek. Hát nekünk is kellett. Súlylökés, gerelyhajítás. Természetesen futás. Kosárlabda. Minden mozgásforma esetében a technikára és az elvégzett gyakorlatra is kaptunk osztályzatot. Az év végi osztályzatom kettes lett, ezzel az útravalóval: szívem szerint megbuktatnálak.
Maradék, aki senkinek nem kell
El nem tudom mondani, mit éreztem. Hogyan képes erre egy tanár? Továbbra is azt kérdezem: nem az lenne a cél, hogy megszerettessék a sportot, a mozgást? Értéktelennek éreztem magam. A megalázás része volt az is, hogy feszes órát levezető játékhoz (kosárlabda) mindig utolsóként választottak be a csapatba az osztálytársaim. Én voltam a maradék, aki senkinek sem kellett. Csendben tűrtem. Akkor még nem tudtam, nem mertem kiállni magamért.
Egyszerűen folyamatosan a földbe döngölték az önbizalmamat, és senki nem tett semmit. Hiábavaló volt bármilyen próbálkozás. Közös beszélgetés a szüleimmel, az igazgatóval, az osztályfőnökkel és persze a tornatanárral. Egy hétig bírta, majd visszaállt a rend. Tizenegyedikben gátfutás közben rosszul érkeztem a földre. Gipszet kaptam, és felmentést tornából. A reakció minderre: végre lesz egy jó év végi bizonyítványod.
Mi szükség volt minderre? Erre a választ most sem tudom. És mi vagy ki segített? Erre viszont igen. Egyszerűen saját magam emeltem ki ebből a kegyetlen helyzetből. Mert segítség, az nem volt. Mást nem tehettem, mint nyeltem egyet, és elhatároztam, hogy nincsen igaza, egyszer ennek is vége lesz. És van egy jó hírem: a mozgást nem tudta megutáltatni velem egyik tornatanárom sem. A saját szintemen az életem része maradt a testnevelés. De ezt is csak magamnak köszönhetem.
