A bácsi, aki vendégül látott, napjában többször is kifejezi, mennyire örül, hogy megismerhetett. Kezet nyújt, hogy köszönthessen. Ilyenkor többnyire nem tudja, ki vagyok. Ez nem is csoda: alig egy hete találkoztunk először. Csakhogy gyakran a saját lányát sem ismeri fel. Ugyanakkor a kilencvenegy éves bácsi verseket szaval, és rendkívül büszke arra, hogy bajor.

Bajorország felé tartottam a vonaton, amikor beszélgetésbe elegyedtem egy hetvennégy éves asszonnyal, Erika nénivel. Szellemileg és fizikailag is teljesen aktív volt. Azt mondta: szerinte az a legszebb halál, amikor az ember este elalszik, és reggelre már nem ébred fel. Ő is így szeretne majd elmenni. Úgy hiszem, sokan kívánják ezt maguknak.

Aki közelről látott hosszan elnyúló emberi leépülést, annak nem tűnik szélsőségesnek vagy ijesztőnek az a vágy, hogy méltósággal távozhassunk. A demencia ugyanis kegyetlenül szétcincálja az ember integritását, autonómiáját és méltóságát.

Kóros szellemi hanyatlás

Az idős kor előrehaladtával természetes, hogy napról-napra kevesebbre vagyunk képesek. A demencia ennél többet jelent: a betegség esetén a szellemi hanyatlás mértéke már kórosnak nevezhető! S ennek a hanyatlásnak fajtája és mértéke is változó.

A kilencvenegy éves bajor bácsi, akinek a nevét nem árulom el, hogy véletlenül se lehessen őt azonosítani –mert szeretném megőrizni a méltóságát– szintén demens. A bácsi egykor, évtizedeken keresztül, kiemelten fontos hivatást töltött be jogi területen, számtalan eset végső ítélete volt a kezében. Kiemelkedően művelt, intelligens és kivételesen udvarias úriember.

Kilencvenegy éves kora ellenére meglepően jó kiállású, szikár és ápolt, pedig sokszor elfelejt dolgokat. Nem mindig emlékezik a körülötte lévők nevére, akár arra sem, mit csinált pár órával korábban. Engem napjában többször köszönt és üdvözöl, mintha aznap még nem találkoztunk volna.

Demencia ritmusában: újra és újra

A bácsi sok mindenben önálló. Ma kora reggel, amikor elhaladtam a fürdőszobája mellett, halk zúgásra figyelhettem fel, a nyitott ajtóból láttam ahogy állt a tükör előtt és borotválkozott. Ugyanígy minden reggel elmegy zuhanyozni is. Segítség nélkül!

Ugyankkor napközben, ha az inger sürgeti, akkor időnként, szégyen nélkül pisil bárhol: a strandon a bokor mellett a mise után a templom kertjében a nagy tölgyfához állva. Többnyire azért elindul a mosdó irányába. Ha mégsem, a családja gondoskodik arról, hogy a bácsit eltakarják és felhúzza a nadrágját a művelet után.

Az utóbbi két évben számos baleset érte: egyszer a lépcsőn felfelé menet hátra esett és beverte a fejét. Akkor koponyaalapi törést szenvedett. Feltehetőleg azért esett le a lépcsőn, mert gyakran szédül. Az, hogy ebből a balesetből maradéktalanul felépült, az elképesztő élni akarásának köszönhető. Az egészségi állapota, a demencia ellenére is kétségkívül hihetetlen.

Az élete nagy részében túravezetőként kirándult rendszeresen, a legutóbbi balesetéig naponta gyalogolt kilométereket, ma már főleg csak a házban és a kertben mozog. Minden reggel kisétál a háza előtti postaládához, hogy kivegye a napi újságját és a leveleit. A napilapját jó időben a kertben, rossz időben a konyhában, a lócán ülve olvas ki. Minden este várja a híradót, amit sosem hagyna el.

És naponta újra és újra mondja nekem: – Engedje meg, hogy köszöntsem!

Verset hibátlanul szaval

Számára az egyik legmegnyugtatóbb a hegyek látványa. A bácsi kéri, hetente vigyék el kirándulni. A program célja, leülni egy padra vagy egy hegyi kávézó teraszára, ahol egy pohárnyi jóféle vörösbor kíséretében a közeli hegyeket nézi hosszasan. Ilyenkor a legtöbbször felsorolja a hegycsúcsok nevét és magasságát és megemlíti egy-egy túravezetését.

Naponta többször megemlíti azt is, hogy ő bajor, ami azért külön érdekes, mert éppen hogy csak kétszáz méterre él Bajorország határától. Roppant büszke a származására.

A rövidtávú memóriája egyre gyengébb, ugyanakkor a tegnap esti nagy családi vacsoránál, több hosszú verset szavalt el végig, mégpedig úgy, hogy egyszer sem torpant meg közben, nem vesztette el a fonalat, nem keresgélte a szavakat. A kedves, ám a kortól már kissé rekedt hangjával még játszott, hangsúlyozott is. – Ti csak kezdjétek el, én majd folytatom – biztatta a gyermekeit, unokáit, az asztal körül ülőket arra, hogy tegyük próbára az emlékezetét.

Az emlékezetét, amit rendszeresen karban tart. Kívánságára, rendszeresen jár hozzá egy olyan mentálhigiénés ápoló, aki edzésben tartja a memóriáját. A kezelés hatékonyságában a gyerekei nem nagyon hisznek, holott ők maguk is ápolják az emlékezetében, anélkül, hogy tudnának róla. Az ápolóval hol régi fényképeket nézegetnek, hol gyerekkori játékokat, holmikat szednek elő, amiről az ápoló mesélteti a bácsit. Vagy elsétálnak olyan helyekre, amelyek a bácsi életében fontos helyszínt jelentettek: a templomhoz, ahol a házasságát kötötte vagy a házhoz, amelyben született.

A tegnap esti vacsoránál – amikor magyar gulyással kedveskedtem a családnak – a vendégszeretetükért cserébe– a bácsi igen jól érezte magát a finom ízek, a mennyei bor, és a jó társaság körében. A gyerekei büszkén anekdotáztak az édesapjukról. Kiderült, a bácsi gyerekei ugyanarra az egyetemre jártak, ahová ő maga, így megkérték arra, hogy énekelje el nekik a Rókák indulóját. (A németek az elsős egyetemistákat nem gólyáknak, hanem rókáknak nevezik. ) Így a bácsi nótára fakadt és elénekelt még jó pár dalt még, ami ott és akkor az eszébe jutott.

Munkába temetett élet

Az este alatt megtudtam róla, hogy bőven a nyugdíj korhatár felett is dolgozott még, talán azért is, mert magánéleti fájdalmát a munkába temette el. A felesége fájdalmasan korán halt meg egy tragédia során, és így ő egyedül maradt két gyerekkel. Egy kislánnyal és egy kisfiúval, akiket egyedül nevelt fel.

Naponta háromszor jár ki nővér ellenőrizni a bácsi vércukorszintjét az időskori cukorbetegsége miatt. A diétás étkezésére a házi gondozó és a házvezetőnő felügyel. A bácsi egyedül él, messze a gyerekeitől, de a családja rendszeresen meglátogatja őt.

És talán ez az, ami a legtöbbet számít: hogy minden körülmény támogatja őt abban, hogy megőrizze emberi tartását és tekintélyét. Mert ez az ország, amiben él, egyszerűen nem engedi meg, hogy az emberek méltóságukat sértve öregedjenek és haljanak meg, a megfelelő ellátásra az itteni szociális háló minden körülmények között alapot nyújt.

Ugyanakkor, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a bácsi hivatásának köszönhetően olyan anyagi javakra tett szert, amely mai napig kiemelkedő biztonságot nyújt önmaga és a családja számára is. Nem kétséges, a 91 éves öregúr még demensen is igazi családfő, családfenntartó maradhat.

Fotó: Pixabay