Sógornőből nekem három is jutott, így tripla esélyem volt arra, hogy valamelyikükkel összetűzésbe keveredjek, már csak azért is, mert külföldiként csöppentem az olasz család életébe. Azt nem állítom, hogy nem volt szükség alkalmazkodásra és türelemre (mindkét oldalról), a jelek szerint viszont megérte, mert sikerült összecsiszolódnunk.  

Amikor járni kezdtünk a férjemmel, és úgy tűnt, hogy egyre komolyabbá válik a kapcsolatunk, sokan óva intettek a jövendőbeli anyósomtól, mondván biztos „ki fog majd utálni, amiért elszerettem tőle a legkisebb fiát”. Szerencsére ebből sosem volt gond közöttünk, adódtak más helyzetek, amikben villámgyorsan fel tudott idegesíteni. Például amikor először jött az első közös lakásunkba, nyitogatni kezdte a konyhaszekrényt, hogy megnézze, mennyire vagyok „rendes lány”, de mára ezeken is túl vagyunk. Tudom jól, hogy nem mindenki ilyen szerencsés, sokszor egyetlen sógornő is elég ahhoz, hogy felforgassa egy pár életét, túlszárnyalva mindazt, ami az anyósokról kering a köztudatban.

Te családod, én családom

Akár tetszik, akár nem, amikor kimondjuk a boldogító igent a szívünk választottjának, akkor nem csak vele kötjük össze az életünket, hanem a családja részévé is válunk. (Ugyanez érvényes az együttélésre is, még akkor is, ha nem törvényes keretek között fűzzük szorosabbra a szálakat.) Az így előállt helyzet nem mindig felhőtlen: van, hogy mi érezzük nyomasztónak házastársunk hátországát, de az sem ritka, hogy szerelmünk családtagjai nézik rossz szemmel, hogy rokonságba kerültünk velük. Ami még ennél is rosszabb – merthogy a helyzet fokozható! – az az, amikor az ellenszenv kölcsönös, és senki nem örül a másiknak. Akármelyik lép is életbe, tudni kell, hogy ebben a helyzetben nem csak az egymással szemben álló nők érzik magukat vacakul, hanem az a férfi is, akinek a kegyeiért folyik a harc. Csak idő kérdése, és a konfliktusok odáig fajulnak, hogy a férfi úgy érzi, választania kell az egymással versengő nők közül, azt azonban mondanunk sem kell, hogy ebben a szituációban egyszerűen lehetetlenség jó döntést hozni.

A szakemberek szerint a sógornők közötti hadakozás egyik alappillére az, hogy két nő kerül szembe egymással, akik nagyjából egykorúak, és mivel nincs közöttük vér szerinti kapcsolat, sokkal kevésbé válogatják meg a szavaikat (és az eszközeiket) a másik bosszantására, provokálására.

Hess innen!

Annamari igen hamar rájött, hogy a sógornője anélkül fúrni kezdte a kapcsolatukat Krisztiánnal, hogy egyáltalán személyesen találkoztak volna. Az első, és egyben igen súlyos „bűntette” az volt, hogy ugyanazt a nevet viselte, mint a sógornője, aki kijelentette, hogy ebbe a családba nem kell még egy Annamari! Bár Krisztián újdonsült barátnője szeretett volna jó viszonyt ápolni a névrokonával, erre szinte semmi esély nem volt: – Úgy gondoltam, hogy ha nem lehetünk jóban, akkor legalább kerüljük a konfliktusokat, neki azonban ez az ötlet sem tetszett, folyamatosan provokált, szította a feszültséget – idézi fel Annamari, akit nem tántorított el „a másik Annamari” áskálódása, bár az tény, hogy sok fejfájást okozott neki és Krisztiánnak is, akivel azóta összeházasodtak. Annamari szerint Krisztián egyszerűen nem tudott mit kezdeni a húga által gerjesztett konfliktus-áradattal: – Teljesen tehetetlennek érezte magát, mert nem akart választani közöttünk. Ő is úgy képzelte el, hogy sok közös programot szervezünk majd négyesben a tesójával és a párjával, ilyenre azonban a mai napig nem került sor, pedig már nyolc éve együtt vagyunk. Bár még egyikünknél sincsenek gyerekek, előre szomorúak vagyunk, hogy milyen légkörben nőnek majd fel az unokatestvérek, akik akár testvérként is szerethetnénk egymást, ha nem kerülne homokszem a gépezetbe – mondja meglepő diplomatikussággal Annamari.

Ki kezd ki kit?

A tapasztalat azt mutatja, hogy legtöbbször a férj lánytestvére az, aki rossz szemmel nézi az új családtag felbukkanását, gyorsan hozzátesszük azonban, hogy sokszor a fiútestvérek párjait sem kell félteni, ha rivalizálásról van szó. A nézeteltérések oka legtöbbször a féltékenység és az ellenszenv, így könnyű alkalmat találni egy-egy bántó megjegyzésre, szúrós pillantásra vagy gúnyos mosolyra. Az anyósok általában azért utálatosak a menyükkel, mert azok gonosz módon elszerették tőlük a „kisfiukat”, aki – szerintük – senkitől sem kaphatják meg azt a féltő gondoskodást, amit ők nyújthatnak nekik. De vajon mi lehet a sógornők indítéka? A helyzet meglehetősen hasonló: a lánytestvérekben munkálkodó anyai ösztön igazi csatatérré változtathatja a család életét, ha nem képesek megálljt parancsolni féltékenységüknek és birtoklási vágyuknak. Egy percig sem gondoljuk azonban, hogy a családba újonnan érkező nők feddhetetlenek, előfordul ugyanis, hogy épp ők gerjesztik a feszültséget.

Ha robban a bomba…

Így volt ez Orsiék esetében is: – A mi családunkban mindent el tudtunk intézni kulturált beszélgetéssel, amióta az eszemet tudom, egy hangos szó nem hangzott el közöttünk (leszámítva a gyerekkori veszekedéseket az öcsémmel). Linda, az újdonsült barátnője viszont egy két lábon járó bomba volt, aki bárhol, bármikor ki tudott robbantani egy jó kis vitát vagy veszekedést. Hála az égnek ezt hamar megelégelte Gergő, az öcsém is, így a kapcsolatuk véget ért. Linda az alatt a pár hónap alatt is kitartóan dolgozott azon, hogy az öcsémet kiszakítsa az amúgy összetartó családból, és folyton manipulálni akarta. Ennek az okát a mai napig nem értjük, mert tényleg örömmel fogadtuk őt, és mindent megtettünk azért, hogy a kezdetektől fogva otthon érezze magát nálunk. Amikor aztán Gergő kiadta az útját, anyukámat és engem okolt a szakításért, és azt kiabálta, hogy nem ússzuk meg ennyivel. Szerencsére azóta sem láttuk! – mondja nevetve Orsi, aki barátnői kapcsolatot ápol azzal a lánnyal, akit Gergő végül feleségül vett.

Adok-kapok

Ha a sógornők képtelenek megtalálni egymással a közös hangot, csak tovább fokozódhat az amúgy is paprikás hangulat, ha a rokonságból valaki úgy dönt, hogy igazságot tesz, vagy látványosan kiáll a marakodó nők egyike mellett. Ilyenkor aztán megsokszorozódik az érintettekben a feszültség és a sértettség, hiszen egy újabb „ellenfél” is beszáll a ringbe, a konfliktusok pedig még inkább kiéleződnek. A legjobb, amit ilyenkor tenni lehet,  ha kívülről kérünk segítséget, ha ugyanis idáig fajulnak a csatározások, úgy tűnhet, hogy mindenki szemben áll mindenkivel, és az összekuszálódott szálakat szinte képtelenség kibogózni. Családterapeuta, mediátor vagy coach segítségére számíthatunk ilyenkor, aki sokat tehet az indulatok elcsitításáért és a családon belüli békés kommunikáció kialakításáért. A sógornők közti versengésre is igaz, hogy csak akkor van esély a happy endre, ha mindkét fél hajlandó belátni a hibáit, kész a kompromisszumokra és nem utolsó sorban képes változtatni a viselkedésén.

A többi családtag számára kiábrándító lehet, az állandó hajba kapásnál viszont még mindig jobb, ha a békés együttélésre képtelen sógornők úgy döntenek, hogy nem állnak szóba egymással.

Ami még segíthet

• Többet ésszel, mint erővel! Nem könnyű, de nagyon hatásos, ha az eszünket használjuk, ahelyett, hogy hagynánk, hogy magukkal ragadjanak az indulataink. Próbáljuk meg kívülről szemlélni a konfliktushelyzetet, és alaposan gondoljuk át, milyen érzelmek munkálkodnak bennünk, amikor a sógornőnkkel találkozunk. Ha más nézőpontból tekintünk a problémára, a megoldást is könnyebben megtalálhatjuk.
• Vegyünk egy nagy levegőt! Az ilyen helyzetekben is hasznát vehetjük annak, ha tízig számolunk magunkban, mielőtt válaszolnánk egy-egy bántó megjegyzésre vagy provokatív kérdésre – ha sikerül higgadtnak maradunk és nem vesszük fel a kesztyűt, előbb-utóbb a másik fél is rá fog jönni arra, hogy feleslegesen pazarolja az energiáját a konfliktusok gerjesztésére.
• Nem kötelező szeretni! Ha nem tudunk meghitt kapcsolatot fenntartani a sógornőnkkel, akkor ezt nem is kell erőltetni, arra azonban vigyázzunk, hogy a helyzet ne mérgesedjen el. Törekedjünk a semleges hangvételre és ne reagáljunk a bántó megjegyzésekre!
• Hagyjuk ki a gyerekeket! Nincs annál szívtelenebb módszer, mint a gyerekek bevonása a családi viszálykodásba – a kicsik egyáltalán nem tehetnek a szüleik viselkedéséről, ezért arra sem szolgálnak rá, hogy őket büntessük vagy eszközként használjuk a konfliktushelyzetekben. Még ha nem is értünk egyet sógornőnk nevelési módszereivel, azt akkor se tegyük szóvá a gyerekek előtt, ha úgy érezzük, hogy majd’ felrobbanunk, ha nem vethetjük a szemére a hibáit! Ha nagyon muszáj, négyszemközt elmondhatjuk a véleményünket, de ezt csakis segítő szándékkal, a szavainkat megválogatva tegyük – gondoljunk csak bele, hogyan éreznénk magunkat fordított esetben!
• Fékezzük a nyelvünket! Akármilyen mérgesek is vagyunk, sose vegyük szánkra a többi családtagot! Ha már elkerülhetetlen, hogy szóváltásba keveredjünk egymással, ne feledjük, hogy ez a kedvezőtlen helyzet kettőnk között alakult ki, amibe teljesen felesleges belekeverni a felmenőket vagy a többi rokont!

Fotó: iStockphoto