Hiszünk a sorsban, hiszünk a végzetben, hiszünk önmagunkban, Istenben, az univerzumban, hiszünk a kemény munkában, hiszünk a csodákban…sok mindenben hiszünk magunk körül, de ki hisz bennünk?
Sokszor elég a mindennapok megéléséhez az önmagunkba vetett hit, vagy elég egy kedves szó vagy visszajelzés valakitől, ami sokszor több is mint amit a nap elején reméltünk, azonban vannak helyzetek amikor, ennél többre vágyunk, amikor azt szeretnénk, ha valaki igazán hinne Bennünk.
Szülőként minden nap letesszük a hitünket a gyermekünk mellett, mert elvarázsolva hallgatjuk a történeteit, hisszük, hogy képes megküzdeni a világgal mikor nem vagyunk mellette. Elhisszük fantáziadús élménybeszámolókat, mert tudjuk a mi hitünk neki is bizalmat és biztonságot nyújt, erőt ad ahhoz, hogy szembenézzen a mindennapi megpróbáltatásokkal.
De mi történik akkor, amikor már szinte minden hidat felégettünk magunk mögött, amikor már túl sokszor túl sok mindenki csalódott bennünk, mi van akkor, amikor már mi magunk sem hiszünk magunkban?
Sokszor élünk meg hullámvölgyeket és hegyeket, van, hogy csalódnak bennünk a körülöttünk élők és van, hogy mi magunk is csalódunk Önmagunkban. Amikor úgy gondoljuk, érezzük, hogy egyedül nem tudunk felállni, mert ez már túl sok, ennyit már nem bírunk el, mikor összeroppanunk, mert minden, amitől Önmagunk vagyunk, úgy érezzük, egy szempillantás alatt eltűnik.
Ilyenkor vajon várhatjuk vagy elvárhatjuk-e egyáltalán valakitől a hitét, amely már számtalan alkalommal megingott Bennünk, hogy még mindig mellettünk álljon? Hihetünk abban, hogy valaki higgyen Bennünk?
„Miért hiszek el én mindent Neked? Miért tudod, hogy mindig van esély? Miért bízom én megint benned?”
Vannak helyzetek amikor a hit a legerősebb érzelem, és van, amikor egy ember hite elég kettőnek, de akár száznak is, mert van, amikor valakinek nem adhatunk mást, csak a belé vetett hitünket és ezzel akár az éltét is megmenthetjük. Amikor azt érezzük, hogy ez már túl sok, hogy már nem tudunk többet adni, hogy már kifogytunk minden hitünkből, akkor kell igazán teljes szívünkből hinni a másikban, mert akkor van rá a legnagyobb szüksége.
Mert ilyenkor mi azt látjuk a másikban, amit rajtunk kívül senki nem lát benne, látjuk a valódi lényét, a legbelsőbb önmagát, látjuk azt is amit még saját maga elől is takargat, hiszünk benne, mert valóban látjuk a másikat.
Fotó: Getty Images
