Alig pár órája hallgattam a történeteit, néztem vele a fényképeket, az elkészült munkáit – úgy beszélgettünk, mint két teljesen egészséges ember. Mert a lénye teljesen magával ragadott. Elfeledkeztem arról, hogy míg én a beszélgetés után felállhatok, lemehetek a lépcsőn és kimehetek a házból, addig ő a kerekesszékben marad. Otthon, a második emeleten, egy olyan házban, ahol nincs lift. Mégis, nekem mi okom van a panaszra?

Annyi mindenről mesélt pár óra leforgása alatt, de a boccia (ejtsd: boccsa) labdajátékról szólt a leglelkesebben. Csillogott a szeme, élénkebb lett a hangja, néhány pillanat erejéig még előre is dőlt a kerekesszékében. Megosztotta velem, milyen szívesen gondol vissza arra az időszakra, amikor még el tudott menni játszani – jobban mondva, volt, aki elvigye őt a meccsekre.

Csaknem 41 éves, mint én.
Nő, mint én.
Szíve van, mint nekem.
Lelke van, mint nekem.

Csak éppen az övé be van zárva egy testbe, amit csak egy kerekesszék tud mozgatni, vagy más emberek. Állandó rabság és kiszolgáltatottság az élete. Amiről ő igyekszik megfeledkezni.

A fogyatékossággal élőknek különösen fontos a sportolás, mert a mozgás csökkenti a társadalmi kirekesztettség érzését. A közös cél lehetőséget nyújt a kapcsolatteremtésre, barátságok kialakítására. A mozgás jó közérzetet nyújt, fejleszti a fizikai aktivitást és erőnlétet.

De amiről ő mesélt, az nekem eszembe sem jutott: felkészít az önálló(bb) életvitelre.

Márpedig egy kerekesszékes embernek naponta számtalanszor van szüksége segítségre, még a legalapvetőbb élethelyzetekben is. Minden olyan dologba, amibe egy egészséges ember bele sem gondol – hiszen teljesen normális, hogy le tudunk hajolni, fel tudunk rakni, ki tudjuk venni, meg tudjuk keverni, át tudjuk emelni, oda tudunk lépni, futni, szaladni, ahová csak akarunk.

Vagy igen, belegondolunk pár másodpercig, ideig-óráig, majd átlépve az egészet – azzal, hogy „hála az égnek, mi magunk egészségesek vagyunk” – el is felejtjük.

Kicsit talán még nyomaszt is minket, ezért gyorsan elrebegünk egy imát: „Ugye, velünk ilyen soha nem történhet meg?”
Talán még be is csukjuk a szemünket, mert nem akarjuk látni, hogy igen, vannak beteg emberek is a világban. De én nem tudom elfeledni.

Kendőzetlenül kérdezhettem, és válaszolt arra is, miért ül tolószékben: Születése után közvetlenül alakult ki nála az oxigénhiányos állapot, amitől deréktól lefelé nem mozog, továbbá az idegrendszere is megsérült.

Ettől a károsodástól ahányszor váratlanul éri valami és megijed, annyiszor rezzen össze, és esik ki a normál nyugalmi állapotból, ami az egész testében hirtelen eluralkodó fájdalommal párosul. Így mozdítja ki az is, ha valaki nem várt módon szólal meg a közelében, vagy ha éles hang kíséretében valami leesik a földre a lakásban.

Beszélgetésünk alatt, amikor egy sms érkezett, a mobiljával együtt egyszerre rezzent össze. Aggódó pillantásomra azonnal megnyugtatott:„Ez annyira nem fájt, ettől minimálisan ijedtem csak meg.”

És már vált is tovább. Fényképeket szedett elő, visszatértünk a sportra, a barátságra – és ami a legfontosabb: a szerelemre. A fiúra, aki szintén kerekesszékes, és akivel együtt élik meg a szerelmet, százegy százalékon.

Ezer és ezeregy dologról mesélt – mosolyogva, nevetve, elfeledkezve arról, hogy egy kerekesszékben ül. A lelke szárnyalt, annak ellenére, hogy a tehetetlen testébe van bezárva. Boldogan repült – lebénítva ezzel mindenkit, aki őt hallgatta és szabadon, kötetlenül mozogni tud.

Fotó: World Boccia