Vicces – mondja az ötven körüli férfi, és előveszi a mobilját, hogy lefotózza a plakátot. A tíz év körüli gyermeke kontráz, és meséli milyen humorosabbat látott. A nyolcéves fiam őket figyelve kérdezi, meddig tart még az elnökválasztó kabaré? Ma este, de legkésőbb holnap reggelre meglesz az eredmény, válaszolom.

Egy egész ország nem alszik vasárnapról hétfőre, vagy legalábbis nem túl jól. Ki ezért, ki azért, de többnyire mindannyian ugyanazért: vajon hogyan lesz tovább? Lesz egyáltalán tovább, vagy minden marad a régiben? A régi, valóban maradhatna a régiben? Az új, véletlenül sem lesz a régi? Az új, az tud majd új lenni?

A kisfiam reakciója után elméláztam azon, ahogyan fogalmazott. Az elnökválasztó, és a kabaré szavakon. Az első szóhasználatának hamar megtaláltam a magyarázatát. Amikor néztem a Kártyavár című sorozatot, gyakran belehallgatott, egy idő után egy képkockából felismerte, olyankor visszament a szobájába játszani azzal, hogy ja, az elnökválasztásos film, ami nem neki való. De vajon honnan jöhetett neki a kabaré szó, amikor direkt figyelek arra, hogy ne minősítse senki előtte a történteket. Hogy igyekezzünk tárgyilagosan beszélni vele, amennyire lehet. Lehet egyáltalán? Így is jobban érdekli őt mindez, mint amennyire szeretném, hogy foglalkozzon a témával. Hiszen, még gyerek.

Az agyamban  így azután is kutatni kezdtem, hogy vajon hány éves lehettem, amikor engem először érdekelni kezdett a politika. Majd rájöttem, már akkor, amikor egészen kislányként az ablakból figyeltem a Városliget felé igyekvő felvonulókat. Élénken érdeklődtem azután, hogy másoknak ez miért életszerű? Mert nekem minden olyan mű volt. Nem értettem, miért nem szabad erről a meglátásomról hangosan beszélnem idegenek előtt.

A kisfiamnak, az én gyermekkoromhoz képest, – ami a nyolcvanas évek elején volt – , nagyfokú szabadsága van. Csittítani sem kell, mondjon vagy kérdezzen hangosan bármit a buszon ülve, vagy a rendelőben várakozva, legyen az olyan, amit mégiscsak tőlünk meghallott otthon, vagy a youtube mese előtt látott a reklámban, esetleg hallott az iskolában, vagy leolvasott a plakátokról. Mert nem kell csendesíteni, neki már az a természetes, hogy úton útfélen mindenki kimondja hangosan, amit gondol.

Ráadásul, valóban ott van a humor mindenhol, egyiket másikat ő is érti már, és bizony kacag rajta jóízűen. Ahogyan mi felnőttek is.

Talán ez az egyik „legjobb” a választásban, hogy amikor már majdnem egymásnak ugrana családtag, munkatárs, szomszéd, sógor, koma, betyár akkor csak elneveti magát a magyar, még ha sírva is. Vicces plakátokkal, vagy kellő humorral átfirkáltakkal van tele város és vidék, ömlenek a facebook viccek, Chuck Norris is már egy nappal ezelőtt szavazott, a videómegosztókon is bőven találunk széttrolkodott választási kabarékat.

Választhatunk, hogy választunk-e egyáltalán. Sírva röhögünk vagy röhögve sírunk? Egy elnökválasztási kabaré, ami nagyon is komoly. Vajon, hogyan emlékezik erre vissza, a mai nyolcéves harminc év múlva? Sír vagy nevet?