Náray Tamás Anyám szerint című könyve jelentős értékkel bír. Éppen ezért szinte lehetetlenség kiragadni belőle részeket. És nem is szabadna. Egészében képes arra, hogy felrázzon, egyfajta sorvezető legyen, ami mellett haladni lenne érdemes. Mégis kiragadok belőle, hogy segítsen megfogalmazni, miért ajánlom a könyvet. Önnek, bárkinek, mindenkinek. Magamnak is.

 

Náray Tamás Anyám szerint című könyve arról szól, ami ma már nem csupán veszendőnek tűnik, ha nem nagyrészt el is veszett. Maradékok vannak még csupán belőle embereknél, családoknál, kisebb közösségekben. Ez pedig az az értékrend, ami ma már nem szolgál mindannyiunknak egyfajta konszenzusként a gondolatainkban, a magatartásunkban, a megnyilvánulásainkban, a cselekedeteinkben. Maradt belőle Náray Tamásnál is, aki a szüleitől és nagyszüleitől hozta. Megtartotta és most átadta nekünk egy könyvben. 

Az Anyám szerint című könyvében a saját szűkebb, és tágabb családi anekdotáin keresztül ismerteti meg az olvasóval azokat a kapaszkodókat, igazságokat, ami nélkül lehet élni, de nem érdemes. Mert Náray Tamás édesanyja szerint (is), minél hamarabb szembesülünk magunkkal és a helyzetünkkel, annál több az esélyünk arra, hogy ami nem tetszik, azon változtassunk. 

De mi is az az értékrend és miért fontos? Az értékrend azon értékek halmaza, melyek jelentős hatással vannak a cselekedeteinkre, döntéseinkre és a céljainkra. Ez mutatja meg, hogy különböző szituációkban mit tartunk pozitívnak, illetve negatívnak és azt, hogy mi mellett állunk ki. Vagy nem. 

Ismeretlen ismerős

Le kell szögeznem, nem ismerem Náray Tamást személyesen. Nem érdekem tehát, hogy szépeket írjak a könyvéről. Illetve ez így nem igaz. Ha csak pár olvasónak felkelthetem a kíváncsiságát, hogy elolvassa a könyvét, majd átélje azt a katarzist, amit én, és így (újra) merje használni a sokak által már nem is ismert helyes értékrendet, akkor már megérte megírnom ezt a könyvajánlót. Mert visszanyúlni az igazságért, amiből csak egy létezik, soha nem késő és főleg nem felesleges. 

Ott tartottam, hogy nem ismerem Náray Tamást, mégis olyan, mintha ismerném. Pedig sehogy sem kerültem közel hozzá, újságíróként sem. Életemben nem viseltem még, de még a kezemben sem érezhettem egy Náray Tamás kreációt sem. Pedig anyám szerint, nekem mindig is érzékem volt ahhoz, hogy mindenből a legszebbet és a legjobb minőségűt nézzem ki magamnak. Már kislányként is, ha megálltunk egy kirakat előtt, tuti, hogy a legdrágábbra mutattam rá, pedig a számokat nem ismertem még, legyen az a kirakat játék, cipő, hangszer, ruha vagy éppen bútorokat kínáló üzleté. 

Ugyanígy nem láttam élőben még egy festményét sem a festőnek, aki egy személyben író és divattervező, bár nagyon szerettem volna Náray Tamás legutóbbi kiállítására is eljutni. De nem tudtam elmenni rá, mert közbe szólt a saját életem. Márpedig mindenkinek a saját élete a legfontosabb. Ami viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy a boldogulásunk, jókedélyünk érdekében bárkin keresztül csörtethetünk.

Kezdjük a végén és vasaljunk

Tudom az olvasót a könyv érdekli, nem én. Mégis leírom, én vasalnék Náray Tamással. Mert bizonyára sokkal precízebben áll a vasalóhoz, mint én. Divattervezőként nyilván megtanulta a technikáját – bár erről, mármint a vasalás technikájáról, nem írt a könyvében. 

De miért éppen vasalni? Hogy jön ez Náray Tamáshoz? Mert az Anyám szerint című könyvében a vasalásnak egy egész fejezetet szentel. Aminek a mondandója csak első értelmezésben szól a ruhák kisimításáról. Másodlagos értelemben az illúzió és a valóság különbözőségről értekezik, leginkább arról, miért fontos külön választani a kettőt. 

Az most más kérdés, hogy ahogyan Náray Tamás, úgy én sem szeretek vasalni, mégis teszem. Náray Tamás írja: mert anyám szerint nem járhat az ember – ha ad magára valamit– gyűrött ruhában, másrészt meg mindig meg kell csinálni, amit az ember utál. Ez alapszabály. Az élet egyik fontos alapszabálya.

És tényleg. Olyan jó lenne, ha ezt mindannyian tudnánk és alkalmaznánk. Mennyi felesleges bosszúságtól óvnánk meg magunkat, ha mindenki tenné kérés, különös udvarlás, és leginkább ováció és vastaps elvárása nélkül a dolgát. Már a legszűkebb környezetében is. Az otthonában. A munkahelyén. Mert ruhát teregetni mosás után, kivasalni száradás után, majd betenni a helyére, a szekrénybe mindenki el tudja végezni. És mert mi magunk is a saját életünk folyamatának a része vagyunk, tehát nem kell várni arra, amit mi magunk is megtehetünk, amire képesek vagyunk megtenni. A szülőnek sem kell megtenni azt a gyerek helyett, amire a gyereke is képes. Ez is egy igen fontos pillére az értékrendszernek. 

„Apám semmit sem kért tőlem, amit ne tudtam volna megtenni. De semmit sem tett meg, amit én is meg tudtam tenni magamért. Kötelességem volt boldogulni” – kezdte ezzel a gondolattal Az utazás című fejezetet. 

A vasalásról, illetve az illúzióról és a valóságról pedig a Jennifer Aniston házvezetője voltam című etapban olvashatunk. Természetesen Náray Tamás csak fejben volt a színésznő házvezetőnője. (Ahogyan fejben én is lennék Náray Tamás házvezetőnője) 

Anyám szerint – Nagymamám szerint 

Korábban, egy másik könyv ajánlójában írtam, hogy szerintem, egy családregényt szinte képtelenség úgy befogadni, hogy az olvasottakat ne hasonlítsuk össze a saját famíliánk történetével. Óhatatlanul előfordulhat egyszer-kétszer.

Náray Tamást olvasva sokszor ébredtem rá egy-egy jelenetnél arra, hogy hasonló velem is megtörtént, hogy Náray Tamás édesanyjának a szavai az én nagymamám, az én anyám szava volt. Mintha ugyanabban a nappaliban, pályaudvaron, konyhában álltunk volna. A stílus ahogyan ők beszélgetnek egymással, nagyon is hasonlít arra, ahogyan nálunk szokás. Határozottan, de udvariasan és tele szeretettel. Mert az értékrend mellől nem tágítunk. 

Manapság alig hallok ilyet máshol. Pedig olyan jó lenne, ha máshol is az értékrend megtartása lenne a divat. Jó érzés volt olvasni, hogy nem csak mi, hanem mások is úgy gondolkodnak, mint mi otthon. Ahogy mondani szokás: Gerincük van. 


Megtanulni kezelni az érzéseinket

Pedig Náray Tamást csupán a vele készült interjúkból, a könyveiből, a közösségi médiában tett posztjaiból és a képernyőn át látott festményeiből ismerem. Vagyis csak annyira ismerem őt, amennyire ő maga engedi, hogy egy számára ismeretlen személy láthasson belőle. Meg amennyit az értékrendszerem szerint nem teszek én magam hozzá. Mert Náray Tamás élete nem az én dolgom. Csupán a gondolataimban lehetek a házvezetőnője. Vagy írhatok újságíróként a könyvéről.  

A könyvéről, amiben nem ferdíti el a valóságot, hiszen leírja önmagáról, hogy tudja, ő egy megosztó személyiség. Vagyis tisztában van azzal, hogy aki ezért vagy azért nem kedveli őt, pont nem akarná megfogadni, mindazt az értéket, amit ő maga a szüleitől hozott.

Pedig talán érdemesebb lenne megtanulni kezelni az érzéseinket, mint gyűlölködni. Ami lássuk be, egy régen elfelejtett alapszabály. Szerinem nem fér bele egy valamire való értékrendbe, hogy irigykedjünk, gyűlölködjünk, hogy mások dolgával foglalkozzunk. Pláne az nem, hogy bárki, kérdés nélkül megmondja másoknak, hogy mit tegyen. Akkor sem, ha a napozás leégéssel is járhat. A napozás igen, az nem, hogy megmutatunk magunkból valamit másoknak, ahogyan az manapság szokás. 

A mi családunkban sem divat másokkal foglalkozni. Nálunk is alapszabály: mindenki törődjen a maga dolgával. 


Igazság és valóság

Náray Tamás írja, megfigyelte, hogy sokan meg vannak győződve arról, hogy a valóságot kedvükre hajlítgathatják, mégpedig aszerint, hogy milyen számukra a kedvező.

Szerintem, akiknek még van értékrendjük, hasonlóan vélik ezt.

Folytatja: Megingathatatlanul vallják, hogy minden, ami körülveszi őket, egyrészt csupán a személyes érzésükön múlik, másrészt „fejben dől el“ alapon alakítható, tehát számukra ebből egyenesen következik, hogy akkor az igaz is. Csakhogy az igazságot egyáltalán nem érdekli, hogy ki mit gondol róla. 

Hozzáfűzi: Anyám szerint, míg a valóságnak meglepő módon, mégis lehet több aspektusa, az igazságnak nem. Nem létezik olyan, hogy valamit éppen honnan nézünk, kinek a szempontja szerint. Egy igazság létezik mindössze, amit ha az ember nem mer időben felismerni, hatalmasat csalódik. Hogy nem úgy történt, ahogy elképzelte, aztán siránkozik, de azt még mindig nem érti, hogy mindez azért következett be, mert gondosan megépítette a saját valóságát, aminek láthatóan fikarcnyi köze sem volt az igazsághoz. 

Anyám szerint, ha az emberek felfognák végre azt, hogy abszolút igazság nem létezik, a dolgok azonnal leegyszerűsödnének – fűzi még hozzá Náray Tamás.

Éppen ezért maradjunk méltóságosak: Ne panaszkodj, ne magyarázkodj és legfőképpen ne mentegetőzz! – mondta az édesanyja. A felelősség elől, bármilyen érveket is sorakoztatunk fel önmagunk védelmében, nem bújhatunk ki, magunkat nem menthetjük fel önmagunk előtt, bár nagyvonalúan megbocsáthatjuk a saját botlásunkat. 

Persze mind erről kár papolni, olvashatjuk ezt is a könyvben, mert ha valaki meg akarja érteni, amit mondunk neki, félszavakból is megérti. Ha nem akarja megérteni, egy éven át is magyarázhatjuk neki, akkor sem érti meg…

Pedig mennyivel egyszerűbb lenne a világ. 

Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Libri Magazin