Zsidó temetés: Az olvasó akaratlanul magára találhat a családregényben

Vannak olyan művek, amiket nem lehet letenni. A cselekmény izgalma, az író stílusa, a könyv mondanivalója vagy éppen a szereplők elevensége kapja el az olvasót. Egyben ezek azok a pillérek, ami mentén egy könyvet értékelni is lehet. Viszont nem feltétlenül szükséges. Pont azért, mert óhatatlan, hogy ne vonjunk párhuzamot például a saját személyes tapasztalatunk, az irodalmi tájékozottságunk, a kollektív tudatból egyénileg merített ismereteink alapján a művel. Mezei Márk: Zsidó temetés című családregényének története ismerős lehet a számunkra, ezért lettünk kíváncsiak az író személyére.

Mezei Márk második kötete, a Zsidó temetés számtalan olyan problémát, szálat vet fel, amivel bármelyikünk találkozhatott a saját közvetlen környezetében, családjában, hiszen a regény 1987-ban játszódik Magyarországon.

Gumicsizma és ing

Mezei Márkkal egy budai étteremben beszélgetek hétköznap reggel, közvetlenül karácsony után. Kutyasétáltatást követően még reggelizni is marad ideje, mert késve érkezem, rosszul rendelem a taxit. Megjelenése pont olyan elegáns és mégis könnyed, mint az írása.

Teát iszik, féloldalasan ül keresztbe tett lábbal, miközben egyik karját a szomszédos szék karfáján pihenteti. Inget és pulóvert visel, farmerrel és gumi csizmával. A megsétáltatott golden retriever nyugodtan fekszik a földön, olykor érdeklődve megnéz magának. Az interjú sokkal inkább oda-vissza beszélgetés, mint válaszadás a kérdéseimre. Márkot érdekli, hogyan fogadtam be az írását, egyáltalán miért olvastam el a regényét.

Bemutatkozás után kettőnk közé, az asztalra teszem a könyvét, a diktafonul szolgáló mobil mellé, hogy mankót adjon nekem az interjúhoz. Na nem mintha nem lenne bennem a tizennyolc éves Davidovics Gyurka egész története – de megbeszélni a művet, magával a szerzővel, mégsem egy hétköznapi könyvklub kategória. Izgulok.

Már csak azért is, mert az olvasó nem biztos, hogy úgy értelmezi a könyvet, ahogyan azt az író fogalmazni gondolta. Egy családregény olvasásakor lehetetlen szerintem, hogy ne találjunk párhuzamot a könyv és a saját életünk története között. Ahogyan az is óhatatlan, hogy ne merüljön fel bennünk a kérdés: vajon mi az, amit a szerző valóban megélhetett a leírtakból? Főleg, ha az egyes szám első személyben íródott.

Ez a fajta szubjektivitás egyébként más és más érzetet kelt az olvasókban ugyanarról a prózáról, ezért sem tartom fairnek a kritikát. Pláne, hogy én azzal a biztonsággal olvashattam Mezei Márk könyvét, hogy éreztem, ismeretlenül is bármit megkérdezhetek majd tőle, bizonyára nem hagyja válasz nélkül a kételyeimet. És ez így is volt. Tegeződve beszélgettünk.

Az olvasó akaratlanul magára találhat

Az élet pikantériája, hogy karácsonyi ajándékot vásárolva pillantottam meg Mezei Márk Zsidó temetés című kötetét. Az első volt, amihez az üzlet forgatagában nyúltam. A méregzöld borítón a cím fogott meg elsőként, a letakart autó fel sem tűnt. Később olvastam egy véleménycikkben, hogy a lepel alatt egy ikonikus jármű van a nyolcvanas évekből. Hiába, olvasó és olvasó között sok a különbség.

A borító hátoldalán olvasható kiragadás viszont tovább gyűrűzte a kíváncsiságomat: Nem ilyennek képzeltem a tizennyolcadik születésnapom. Ezután a sor után már tudtam: ezt a könyvet megveszem. Viszont nem sejtettem, hogy a regényben rengeteg olyat olvasok majd, ami egészen közelről ismerős a számomra.

Már a dátum is. 1987. augusztus 19-én lettem tizenegy éves. Davidovics Gyurka főszereplő tisztán ettől a naptól emlékszik vissza arra, mi-hogyan történt vele. Gyurka haldokló édesapjához jár be a kórházba. Nagyon forró a nyár. A főhős ezt nehezen viseli. Mezei Márk egyszerre szépen, választékosan és mégis pőrén fogalmaz. Könnyű olvasni, annak ellenére, hogy a cselekményből nagyon sok nehézséget kell az olvasónak befogadnia.

A történetben feltűnik a majmos Nintendó, amilyen nekem is volt. A presszók ócska cukrászsüteményekkel és flippergépekkel, amivel kislányként én is többször játszottam a kelleténél míg valamelyik férfi rokonomra vártam, hogy megigya a sörét. Ez a jelenség a fővárosban is megvolt.

Tengiz, amit az édesanyám rengeteget említett. A vállalat, aminél akkor anyagbeszerzőként dolgozott élelmiszergyártó gépeket szállított a kazahsztáni olajmezőre. Abban a szocialista rendszerben, ami már erősen csúszott ki a szovjet hatalom kezéből.

Mezei Márk regényében a főhős Gyurka édesapja a tengizi olajmezőnek az egykori vendégmunkása volt. Ott lett súlyos beteg, és most haldoklik. Gyurka a 18-ik születésnapja előtt áll. A búcsú várat magára az apa és fia közé ékelődött, évek óta kibeszéletlen, súlyos titkok halmozódásától.

Az apa halálával a titkokról hullani kezd a lepel, felmerül a szertartás kérdése is. A végakarat nélkül távozott apa temetéséről más az elképzelése az ateista Gyurkónak, és más az apa zsidó vallásos testvérnek. Mindez a Síp utca és Wesselényi utca metszésében történik ott, ahol én magam is felnőttem. Állítom, hogy nincs olyan családregény, amiben az olvasó ne találhatna valahol önmagára.

A világ majd elzsűrizi a könyvem

– Egyes szám első személyben írtad, mennyi vagy te Davidovics Gyurkában? A végén megölted Öcsi bá’-t?
– Nem szoktam a hétköznapokban gyilkolni (kéri ki magának nevetve)
– Persze, hogy nem te, hanem Gyurka öli meg. Nekem volt egy olyan pont, amikor úgy éreztem, azt reméltem nem öli meg, csak elképzeli.
– De így kezdődik a könyv, hogy készül arra ….
– Igen, igen, mégis volt bennem egy olyan, hogy csak elképzeli.
– Nem, nem elképzelte, megtette.
– Megölte. Mennyi ebből a regényben az, ami te vagy, ami veled történt?
– Sok.

– Megjegyezted, hogy te két évig „hegesztetted” amit én pár óra alatt kiolvastam. Miből tudod, hogy kész vagy egy regénnyel?

– Megérzem hol van az a pont, amikor már nem lesz jobb, el kell engedni, lehet még bíbelődni, kicsit hozzá tenni, de amit már akkor csiszolsz rajta az már nem érdemi, nem ad hozzá.

– Bátortalanság nem volt benned vagy félelem nélkül írsz?
– Nem volt bennem nyomasztás. Azt gondoltam az ember csinálja meg a lehető legjobban, aztán a világ elzsűrizi.

– Pont ezért, hogy más elbírálja kérdezem, bennem újságíróként sok félsz van: nem érdekelne senkit, pocsék…

– Mindig van az emberben félelem, amikor kijön a könyve, hogy rosszakat mondanak róla, ez teljesen érthető emberi érzés. Amikor az első könyvem megjelent (Utolsó szombat ‒ szerk.) egyszerre jött ki két kritika. Az Élet és Irodalomban fél oldalon, hogy soha ilyen parádés írói kezdés nem volt, a Magyar Narancsban másfél oldalon, hogy ilyen szar könyvet az emberiség még nem produkált. Nagyon szomorú voltam a Magyar Narancs miatt, de mivel egyszerre jött ki a kettő, azt a hatást keltette, hogy ez a megosztottság nem baj. Az első könyvnek ez adott is egy figyelmet.

Hosszú párbeszédek nélkül

– Nagyon sokszor kifejezted, hogy éppen milyen zajok szűrődnek be kintről: a kórházban, otthon, Gyuszi bácsinál, Margitnál…

– Mert süketülök, szövegben próbálom megfogalmazni, van ilyen (viccel) – egyszerre működik az összes érzékszervem, egyszerre hallom ezt a bugyuta zenét fölöttünk, téged, vagy a kávés csészék zörgését, de ilyen az élet…nem szántam ilyen zajos könyvnek, lehet hogy inkább a szereplők belső csöndességét, párbeszéd-nélküliségét próbáltam ellensúlyozni. Nem lehet néma regényt írni. Ha kritikus lennék azt írnám, a párbeszéd-nélküliségét a szűkszavú szereplőkkel ellensúlyoztam.

– Tudatosan törekedtél a rövid párbeszédekre?

– Szeretem, ha keveset beszélnek, gyűlölöm a hosszú párbeszédeket, azok a tévéjátékokban vagy rádiójátékokban jók.

– Volt valamilyen elvárásod még magaddal szemben? A regény hosszúsága például, 254 oldalas a könyv?

– Kaphatott volna habosabb papírt, vagy más betűméretet, de betűmennyiségben annyi van benne, mint egy regényben. Volt egy formátumtípusú beszélgetésem a kiadómmal, arról, hogy egy szerzőnek csak egy-két megjelenési stílusa legyen. Ez milliméterre pontosan ugyanaz a betűnagyság és típus, mint az első könyvben, ez az olvasónak is kényelmes és nekem is. Ha a húzás érdekel, a regény végén volt egy hosszú monológ arról, milyen öngyilkosnak lenni, ezt végül én vágtam ki, már el sem jutott a szerkesztőhöz, a zsidó temetés mondattal megoldottam. Illetve a szerkesztőm javasolta, hogy falu helyett legyen kisváros Gyurkó életének a helyszíne, mert amit leírtam kevésbé volt falura jellemző. Ezzel volt dolgom fél évre.

Az elhallgatás szervezőerő

Az apa halála után megjelenik a testvére Gyuszi bácsi, aki elég gyorsan és célratörően közli az unokaöccsével, hogy elviszi őt, a szárnya alá szeretné vonni, megtenni saját elvesztett fia helyébe, ráadásként mindent a zsidó származás keretében. Az az olvasó, aki utánanéz Mezei Márk életének, tisztában lehet azzal, Márk is fiatal felnőttként szembesült zsidó származásával akárcsak főhőse Gyurkó. Pontosan tudja milyen érzés a hovatartozás, az azonosságtudat.

– Ha véleményt olvasunk a könyvedről, feltűnik, hogy a regényben szereplő tengizi-szálat felkapták, miből jött neked?
– Te tudsz Tengizről?

– Igen, az édesanyámtól.
– Na, neked ezért nem érdekes. Egész életemben előttem volt, foglalkoztatott az, hogy Tengiz a társadalom ismeretének nem szerves része, pedig nagyon sokan dolgoztak kint, sokan betegedtek meg. Amikor megjelent a könyv, küldtek olyan anyagokat, hogy a fal adta a másikat, jegyzeteket, papírokat. Akik kint voltak, jó részük ambivalens: vagy büszke, mert előrelépés volt a családnak anyagilag, vagy ha bekövetkezett valamilyen tragédia, akkor erre vezetik vissza. Ezért nehéz tisztán látni ebben a dologban, és igazság szerint nem is akarok ennél jobban tisztában látni már.

– A saját magad írt tengizi történetet hitelesnek érzed?
– Nekem nem kell hitelesnek lennem, egy regényt írok, ez benne csak egy szál, mintha azt írnám, hogy a második világháborúban sokan haltak meg. Ez egy tény, mindenki tudja. Egy villamos is elüthette volna az apát. Fontosabb, hogy el tudnak-e búcsúzni egymástól apa és fia, vagy sem.

– Nem tudnak elbúcsúzni, az abúzusról sem beszélnek. A történet elején nem egyértelmű az sem, hogy Gyurka és Öcsi bá között mi történt. Gyurkó nemi identitása is kérdéses, majd egyszer csak bejönnek a nők a képbe…
– A regényemnek szervezőereje az elhallgatás. Sok mindenről nem beszélünk, sem arról, hogy az apa zsidó, sem arról, hogy a fiúval abúzus történt. Gyurkó kamaszként maga sincs tisztában, hogy merre hány lépés. Ezért is van a monológja, amiben végigvezeti magának: ő volt kihívó, neki köszönhető az abúzus? Ahogyan ez lenni szokott az áldozat önmagát okolja, körülményeit, saját magatartását. Blame the victim – hibáztatni az áldozatot, ez működik Gyurkóban is, holott az áldozat az áldozat, de ezt nem tudja az ember magáról egy ilyen helyzetben.

Nem ilyennek képzeltem a tizennyolcadik születésnapom

‒ A presszóban megjelenő férfi is gyanús, aki megsúgja Gyurkónak, hogy nem szoktak hálátlanok lenni az özvegy zsidó asszonyok, kezdje Margittal…
– A norvég krimik hatása. Írói kihívás volt ez a rész. Egyszerre kell ártatlannak tűnnie és felsejlenie, hogy ami, akkor ott elhangzik, az tulajdonképpen a végzet felé megtett első lépés.

– Ilyenkor van, hogy visszakanyarodsz, vagy lineárisan írsz, hogyan kell elképzelni?
–Lineárisan írok, ahogy halad a történet bennem. Ülök az üres íróasztal előtt.

– Mindenhol jegyzetek? Jellemrajzot írsz a szereplőkről?
– Semmi ilyen. Nincsenek vázlatok. Írom, ahogy magam előtt látom a szereplőket.

– És a nevek?
– Mindenhol van egy Gyuszi bácsi és Csibi néni.

– Vártam, hogy Csibi néni egyszer leveszi a parókáját. Olyan gonosz volt Gyurkóval. Még veled vannak a szereplők?
– Még valamennyire igen, visszadolgoztam volna még karaktereken, de jó ez így. Most hogy beszélünk róla, elgondolkodtam, végül nem került bele ahogyan Csibi néni elgyászolta a gyerekét. De Csibi néni megkapta a maga büntetését, szemmel láthatóan festett haja van, nincs könnyű dolga, bérszámfejtőként dolgozott, ma már furán hangzik, hogy egy élet munkája volt akkoriban egy lakást összerakni, ahogyan ők is tették Gyuszi bácsival. Csibi néni már letett arról, hogy nem lesz kinek továbbadni az egész életük munkáját, és akkor a vén hülye férje megjelenik Gyurkóval. Aki még csak nem is zsidó, Csibi néni nem örül a hirtelen megtalált gyerekpótléknak.

– Nem ilyennek képzeltem a tizennyolcadik születésnapom – ez egy nagyon ütős mondat a regényben, és kiemelés a borítón.

– A kiemelés a szerkesztőm érdeme. Mire az én szövegemből ilyen végeredmény lesz az sok ember munkája. A szerző fontos része, de az összes többi ember munkája is ugyanilyen fontos.

– Mit olvastál utoljára?

– Az Élet és Irodalmat megveszem, de amikor írásban vagyok akkor az élet, politikai részét olvasom el, az irodalmat nem, kivéve ha ismerős van benne. Mert az érdekel, hogy mit gondol az értelmiség arról, mi folyik ebben az országban, de nem akarok szépirodalmat olvasni, amikor a sajátomon bíbelődöm. Arra nincs türelmem.

‒ Megzavar?

Nem, csak nem érdekel. Annyira ott van a fejem abban az, amit írok, és fölösleges is lenne.

‒ Két évig írtad. Hétvégente volt rá időd?

‒ Este és reggel is. Csomószor dolgozom rajta néhány órát reggel, és este folytattam azzal, ami egész nap ott volt a fejemben: mit kellett volna csinálnom, amit aztán este meghúztam, megjavítottam. A gépemet most hoztam el a szervizből. Már új dolgon bíbelődöm.

Fotó Kredit: Lakatos János
Szerző: Polgár Ágnes