Kirohanni a világból a legegyszerűbb megoldásnak tűnhet olykor. Fájdalomból, szomorúságból, indulatból, rémületből, megalázottságból, értetlenségből, bánatból, stresszből, megnemértettségből. És ha nincs hová menekülni, a föld nyílhatna legalább szét alattunk, vagy a világ állhatna meg egy pillanatra. Legalább addig, míg átgondoljuk, hogyan tovább.
Volt olyan, hogy világgá akartak menni? Bizonyára igen. Én egészen kicsi voltam, még óvodás, amikor közöltem: Na, akkor én most világgá megyek! Nem jutottam messzire, még a lépcsőházban elkaptak. A családi sztorik egyike ez is. De, hogy mi váltotta ki belőlem, az már senkinek nem rémlik.
Azóta is olykor gyakorlom a menekülést. Képes vagyok egy vita kellős közepén felállni és elvonulni. Pontosan azért, mert érzem, ahogy az agyamat önti el a szar. Igaz, ma már közlöm, mielőtt elindulok: azért megyek el, mert időre van szükségem. Persze, ennek a viselkedésnek is van magyarázata, és én utána is néztem mi ez:
Az a belső inger, az a feszítő, gyötrő érzés, ami kiváltja az emberből a menekülés igényét tulajdonképpen nem más mint a túlélésre játszás. A hüllőagy reakciója: üss vagy fuss! Harcolj vagy menekülj!
Üss vagy fuss! /Harcolj vagy menekülj!
Ha békességünket, életünket, jólétünket veszélyeztető események történnek velünk, akkor arra a testünk automatikusan válaszol. Ezt a reakciót először Walter Bradford Cannon nevezte meg 1915-ben. A harcolj vagy menekülj válasz egy tulajdonképpeni stresszreakció, egy fiziológiai készültségi állapot kezdete. Mindez megfigyelhető a természetben is: vannak bizonyos állatok, akik fenyegetés hatására menekülni kezdenek, de amikor sarokba szorítják őket, akkor támadnak, színt váltanak vagy lemerevednek, egyenesen hallottnak tettetik magukat. Az emberben is hasonló védekezési mechanizmus játszódik le zsigerből. Csak éppen már nem vagyunk ősemberek, és nem kell a barlangba menekülnünk, fára másznunk, tóba ugrunk vadállatok, időjárási viszontagságok elől menekülve; helyette viszont, szinte állandó, pszichénket veszélyeztető helyzeteknek vagyunk kitéve.
Ahogy a kilencéves fiam fogalmazott, ő is elég gyakran szokta azt kívánni, hogy álljon meg a világ egy pillanatra: amikor megemeli a hangját a tanárnő, vagy az egyik osztálytársa túl vad ahhoz képest, amit ő elbír viselni, és akkor is, amikor több időre lenne szüksége a matek dolgozatkor a feladatok megoldásra, mert úgy érzi nem bírja elvégezni.
A vészreakció felismerése
A reakció az agytörzsből, másnéven a hüllőagyból indul ki. Ez az emberi agy legmélyebben fekvő, legősibb és egyben a legprimitívebb része. Nem is kérdés, hogy mi az elsődleges feladata, igen, a túlélés! Az éhség, a szomjúság, az emésztés, a szívünk dobogása, a légzés, az egyensúly, a hőszabályzás és még a szexualitásnak a központja is itt található. Pszichés támadáskor is ösztönből cselekszik, elindítja az „üss vagy fuss” stresszválaszt. Ilyenkor vagy harcolunk: elönt bennünket a düh illetve a félelem, és akár fizikálisan a másikra is támadunk. Vagy megfutamodunk: és menekülni kezdünk. Esetleg bepánikolunk. Mert igen, a pánikreakció is innen indul ki.
Mi történik velünk, amikor elönti agyunkat a vész? Először is felgyorsul a szívműködésünk. Ezt azért, hogy több vér jusson az izmokhoz, hogy legyen elég erőnk menekülőre fogni, ha muszáj. Ezzel egyidejűleg felgyorsul a légzésünk, hogy több oxigén jusson a vérbe, szintén azért, hogy legyen elég levegőnk nekiiramodni. Megemelkedik a vérnyomásunk, s azzal együtt a vércukorszintünk is. Mindehhez a nem létfontosságú szervekről a meneküléshez szükséges szervek felé áramlik a vér, vagyis az emésztőrendszerből az izmok felé. Kitágulnak a pupilláink, hogy több fény jusson a szemünkbe és élesebben, gyorsabban észleljük a menekülési irányokat, vészkijáratokat. Az idegrendszerünk éber lesz, viszont a figyelmünk beszűkül. A stressz blokkolja a gondolkodást. Ilyenkor harcolunk vagy menekülünk. Ebben a fázisban elfogynak a tartalékolt energiáink, az immunrendszerünk legyengül, ami miatt szükséges lenne minél hamarább megszüntetnünk az ilyen helyzeteket, hogy lehetőleg ne legyünk betegek. Vagyis lehetőleg kerüljük el a stresszhelyzeteket.
A megoldás nem más, mint a kihívás
Nem sok mindent tehetünk mindezek ellen. Elnyomni nem sok értelme van, és nem is biztos, hogy tudjuk, hiszen zsigerből jön, és a stressz mindennapos mindannyiunk életében. Amit viszont tehetünk ellene, ha igyekszünk figyelni önmagunkra, elemezni a korábban történt hasonló helyzeteket, hogy máskor könnyebben fel tudjuk ismerni, mi is történik velünk. Mert úgy nagyobb esélyünk lesz ott és akkor helyben átgondolni, hogy valós vészhelyzetben vagyunk, ami elől menekülnünk kell vagy sem? Van okunk az ijedtségre, a méregre, a félelemre, a szomorúságra? Valóban megalázó, bántó, nyugalmunkat zavaró helyzetben vagyunk? Vagy sem?
A gyerekeknek is megtaníthatjuk mindezt, hogyan kezeljék azt, amikor az érzelmek vihara önti el őket. Számít a véleménye? – csúfolódás ellen vonalzó! című írásunkban található véleményvonalzó használata, akár a felnőtteknek is segíthet eldönteni, valóban számít egy idegen véleménye ránk nézve vagy sem? Valóban ki kell borulnunk, mert valaki idegesen szólt ránk a bevásárlóközponti tülekedésben, mert ingerült volt a főnökünk velünk, vagy unottan reagált egy problémánkra a hivatali dolgozó? Nem!
Használjunk fordított stratégiát: ne gondként, hanem kihívásként tekintsünk arra, amit le kell győznünk! Legyen az eszközünk a nevetés, a sport, a csokoládé, a meditáció, a tízig számolás, vagy valamilyen vezetett stresszkezelési tréning, ha szükséges kérjünk hozzá segítséget! Ha már nem hüllők vagyunk, hanem emberek, akkor használjuk ki mindazt, amivel többek lehetünk.
Fotó: Unsplash