

Egyetlen üzenet tört át ezen a csenden. Egy régi, távoli ismerős reagált az Instagram storymra. Azt írta, „egészségemre” az a levegő, amit most szabadon vehetek, de meglesz ennek a böjtje. Nem pontosan így, hanem durvábban. Elolvastam, töröltem. Vissza tudnám keresni, de nem akarom. Nem azért, mert ne bírnám el. Hanem, mert nincs dolgom vele. Nem akarom, hogy legyen. Nem kérek ebből többet. Ebből az állandó harcból.
Nem szoktam törölni. Nem szoktam tiltani. A kritikát általában megtartom, még akkor is, ha fáj. A rossz döntéseimet sem söpröm szőnyeg alá. Inkább szem előtt tartom őket, mert abból lehet tanulni, abból lehet továbblépni. Ebben hiszek.
Abban viszont nem, hogy most hibáztam volna azzal, hogy elmentem szavazni, és a rendszerváltás mellett döntöttem. Nem dühből. Nem dacból. Tapasztalatból. A saját életem küzdelméből.
Az elmúlt 16 évben nem azt éreztem, hogy hagynak élni. Inkább azt, hogy hagynának elsüllyedni. Soha nem vártam segélyt, alamizsnát. Nem kértem többet, csak annyit, hogy ne vegyék el azt, amit szorgos munkával megkerestem.
Ehhez képest elvették. Újra és újra. És közben nem számított semmi, ami egy életben számítani szokott. Nem számított a rákbetegségem. Nem számított, hogy egyedül nevelek egy gyereket. Az sem számított, hogy egy gyerek után kevesebb jár, mint kettő után – mintha a szükséglet darabszám kérdése lenne.
És itt válik személyessé az, ami egyébként politika. Mert nem tőlem vettek el a legtöbbet, hanem a gyerekemtől. A lehetőségeket. Hogy ne csak úgy nézzen ki, hogy jól élünk, hanem tényleg jól éljünk. Hogy ne csak egy jó környéken béreljünk lakást, hanem legyen egy valódi, biztonságos otthonunk. Saját. Olyan, amit nem lehet elveszíteni egyik napról a másikra.
Tizenhat év alatt még csak a közelébe sem kerültem ennek. Annak igen, hogy elveszítsem.
A jóllét nem luxus. Az, hogy többször tudjunk egészségesen enni, hogy elmehessünk egy jó orvoshoz, ne csak oda, ahová éppen beférünk, hogy jusson színházra, könyvre, minőségi ruhára, elhasználódott tárgyak helyett újra – ez nem túlzás. Ez alap.
Mégis sokszor ez is elérhetetlennek tűnt. A gyerekem nem nyaralt évente legalább egyszer. Napi szinten kellett választania szükség és öröm között: egy radírozható toll vagy egy kétgombócos fagylalt. Színházjegy vagy egy új tornacipő. Moziban a jegy mellé már nem mindig fért bele a popcorn és az üdítő együtt. A fiam egy hónap híján 17 éves. Ebben nőtt fel.
Ezek nem nagy dolgok. Ezek mindennapi dolgok.
Ezért mentem el szavazni.
Nem gondoltam, hogy ettől másnapra minden megoldódik. Nem gondolom, hogy egyik napról a másikra más lesz az ország. De valami már most más. A hangulat. A levegő.
Nyugodtabb. Bizakodóbb.
És néha ennyi is elég ahhoz, hogy az ember azt mondja: megérte.
Fotó: Kaboompics
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.

Olvasd el az Adatkezelési tájékoztató-t.