Az orvos legyen ember is. Még nincsen egy éve, hogy erről írtam a Szoknya és Nadrág Magazinban. Ezt még most is így érzem. Hogy ennek így kell lennie. Például felül tudjon emelkedni önmagán. Orvos ő, de nem tudhat mindent. És ember ő, ahogyan a páciens is, aki éppen besétál hozzá.
Jó esetben ismerik egymást. Vagy nem. Mert ritkán találkoznak, esetleg helyettesít. Nem kell a pácienst túludvarolni. Miért kellene? De emberszámba kell(ene) vennie. Ha már úgy alakult, hogy néhány percig kontaktusba kerülnek.
Elég közeli kontaktusba. Az orvos ugye vizsgál, a páciens pedig ki- és/vagy levetkőzik. Ilyen helyzetben nagyon nem mindegy, hogyan viselkednek egymással. Nem mindig úgy sikerül az orvosnál tett látogatás, ahogyan kellene. Éppen az emberség hiánya miatt. Mondjuk úgy: az egyik fél kiszolgáltatott helyzetben van, míg a másik mintha felette állna. Amúgy segítene, de néha nem egyértelműek a határok.
Helyettes orvosnál jártam. Nem szándékosan, véletlenül alakult így. Nem vagyok beteg, csak lejárt a jogosítványom. Időpontra mentem, a három gyermekemmel. Felügyelet híján kénytelen voltam őket is magammal vinni. Tudom, nem ideális helyzet. A fiatal helyettes férfi orvosnak már ez sem tetszett. Nem örülök neki – ezt mondta. És még azt is, hogy lehet vér folyik majd. Talán viccelődni próbál – gondoltam még akkor magamban.
Nem beszélt túl szépen velem, a pácienssel. Egy másik emberrel. Pont olyan emberrel, mint amilyen ő is. Végig éreztette a fölényét. Kezdtem magam kellemetlenül érezni. Majd a vérnyomásmérés után le kellett vetkőznöm. Mert csak úgy tudja meghallgatni a mellkasomat. Az nem elég, ha a lenge térd fölé érő ruhát csak egyszerűen felhajtom. Mondta ő.
A mellkashallgatás egyébként feltétlenül szükséges a jogosítványom megújításához. Ezt eddig nem tudtam. Majd amikor zavaromban valamiért megráztam a vállam, és ott álltam előtte gyakorlatilag tök pucéran, a szememre vetette, hogy mit rázogatom magam előtte?
Tényleg, mit rázogatom? Hogy képzelem? A gyerekeim jelenlétében, félpucéran, várva a mellkashallgatásra miért rázom magam a nagybetűs háziorvos előtt, akinek még a nevét sem tudom? Ő mindent tud rólam, látott ruha nélkül, találkozott a gyerekeimmel, tudja mikor és hol születtem, hogy hívnak. Én még a nevét sem. De én rázom magam előtte. Tényleg felháborító.
Megalázott helyzetemben nem tudtam erre mást mondani, mint könnyeimet nyelve elmondani neki, hogy ez megalázó volt. Mert kell, hogy tudja. Egy fiatal orvos gyógyító munkája nem indulhat így! Cseppnyi emberség, ennyi kellene. Nagy kár, hogy az egyetemen nem tanítanak ilyesmit. Pedig vannak olyan orvosok, akik mindezt tudják. Tehát nem lehetetlen ennek megfelelően viselkedni.
A nőgyógyászom például mindig elmondja, mikor ér hozzám. Megkérdezi, hogy megteheti e. Mindig tisztelettel és kedvesen beszél. Mert ilyen kiszolgáltatott helyzetben máshogy nem lehet. Az orvos legyen ember is. Minden körülmények között. Nem mentség, hogy az ő nyakában lóg a sztetoszkóp.
Szerző: Karóczkai-Müllner Helga
Fotó: Pexels
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
Olvasd el az Adatkezelési tájékoztató-t.