A beszéddel fejezzük ki magunkat: az érzéseinket, a kívánságunkat. Teljesen természetes, hogy tudunk beszélni, mások értenek minket. Van, akinél a beszéd nehezített terep. Ilyenkor nem úgy jönnek a szavak, ahogyan kellene.
Nem gondoltam volna, hogy valaha hálás leszek Donald kacsának. Gyerekként idegesített, ahogyan hebeg, habog. Nem lehet érteni egy szavát se. A többiek, Mickey, Minnie, Daisy mégis értették, és teljes jogú tagja volt a csapatnak. Nem értettem a helyzetet. Hogy miért vagyok most mégis hálás a tengerész kacsának? Mert van egy első osztályos, beszédfogyatékos fiam, aki Donaldhoz hasonlóan szintén nehezen formálja a szavakat, de akit szeretnek és elfogadnak. Vannak barátai. Ott van, ahol lennie kell. Egy teljesen átlagos kisvárosi általános iskolába jár.
Az ideáig tartó út persze kétségekkel volt teletűzdelt. Voltak megtorpanások, ugrásszerű fejlődési szakaszok. Kétségbeesés, majd öröm, amikor látjuk, halljuk a fejlődést. És még messze a vége. De csak előre haladunk. Vagyis a legnagyobb munka a fiúnké, akinél kitartóbb emberrel még nem találkoztam. Mi csak támogatjuk, segítjük. Bár az évek tapasztalata azt mutatja, hogy ez a támogatás is nagyon fontos része a fejlődésnek.
A szülő tanuljon meg szelektálni
Fogalmazhatnék úgy is, hogy a fiúnk mindig is beszédfogyatékos volt, csak ezt senki nem mondta ki. Nehezen indult a beszédtanulás, amelyet nehezített az állandóan visszatérő fülészeti probléma, így sokáig erre fogták az állapotát. Ő ugyan megtanult beszélni, a szókincse is a korának megfelelő volt. Leginkább a kiejtésben és a kifejezésben nyilvánult meg a szavakkal való kifejezés hiánya.
Nagy a szülő felelőssége. Nagyon nagy. Az első jelnél érdemes szakembert felkeresni. Elsőként fül, orr, gégészt, hogy a szervi okokat kizárják. Pedagógiai szakszolgálat, magánúton különféle fejlesztőházak, logopédusok, esetleg neurológus a következő lépés. Nem érdemes egy szakembernél megállni, ugyanis mindenki mást mond, saját kompetenciájához mérten mást vesz észre, emel ki. Ami nem baj, de a szülőnek meg kell tanulnia szelektálni az elmondottak között. Nehéz helyzet, de nem tehetünk mást. Nem létezik olyan módszer, foglalkozás, eljárás, ami minden gyerekre egyértelműen ráillik, és ami mindenkinek egyformán segít.
A szakemberek sem tudhatnak mindent, a gyereket legjobban a szülei ismerik. Ők látják minden nap, nekik ő a legfontosabb. Egy szakember sokszor csak egy újabb feladatot lát a hozzá elvitt kisgyerekben. Ugyanakkor azt is egyértelműen megtapasztaltuk, hogy a terapeuta személye sem mindegy. Ha nem passzol a személyisége, a habitusa a gyermekhez, emiatt is elmaradhat a várt fejlődés.
Hasonlón mi is átestünk. Ilyenkor tovább kell lépni, és addig keresni, amíg a megfelelőt megtaláljuk. Az a jó fejlesztő, akinél érezzük, hogy a gyermekünk jó kezekben van, akitől bátran kérünk tanácsot. A megérzés nagyon sokat számít. Ha beszédről van szó, a mozgásfejlesztés legalább ugyanolyan fontos, mint a beszédfejlesztés, így már a legelején érdemes ezen a vonalon is párhuzamosan elindulni, s próbálgatni a lehetőségeket.
Az elfogadás mindenek előtt
Donald kacsa lehetne a beszédproblémás gyerekek példaképe. Szükség van ilyen mesehősökre is. Akik nem tökéletesek, de a maguk tökéletlenségükkel bizonyítják, hogy erejük és bátorságuk teszi őket azzá, akik. Teljes jogú tagjai a társadalomnak. Donald kacsát értik és megértik a barátai. És ez követendő példa.
A fiúnk fejlesztését mi már az óvoda előtt elkezdtük – magán úton. Az óvodába kerülés sok változással nem járt ilyen tekintetben. Egy valamit kivéve: és ez az elfogadás. Ő ugyan ekkor még küzdött a szavakért. Ahhoz voltam hozzászokva, hogy amerre járunk, a legtöbbször fordítom a többieknek a fiam beszédét. Sokszor hitték azt, hogy ő külföldi, mert nem értik, mit mond.
Az óvodabeszoktatási tapasztalatok között ezt olvastuk: nyugodt, kedves, barátságos kisfiú, nyitott személyiség, szívesen mesél az élményeiről. Közlékeny az óvónőkkel, a társaival, sokat beszélget velük. Már az első pillanatban lettek barátai. Nekik nem számított, hogy ő nem úgy beszél, mint mások. Ugyanolyan jó barát, mint bárki más. Hihetetlenül felemelő érzés volt azt megtapasztalni, hogy már nem én vagyok a fiam tolmácsa.
Elkülönítés, együttnevelés, befogadás
Nem tudni miért, de a fejlesztők vártak. Talán, hogy jobban fejlődik. Talán, hogy történik valami. A második óvodai évben kezdett vele foglalkozni az óvodai logopédus. Végül az utolsó évben került szóba először, hogy menjünk el a beszédvizsgálóba. Itt kapott a fiúnk beszédfogyatékos státuszt, és lett sajátos nevelési igényű. A hatályos jogszabály szerint sajátos nevelési igényű az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, akit az érintett szakértői bizottság szakértői véleményében annak nevez. Legyen akár beszédfogyatékosság, mozgásszervi vagy érzékszervi fogyatékosság okán érintett.
Beszédfogyatékos, akinek a hallása ép, de a beszédfejlődése nem indul meg, kórosan késik, vagy valamelyik területen rendellenesen működik. A rendellenes működés megnyilvánulhat az artikuláció területén, de lehetnek az érintettnek beszédértési, beszédészlelési problémái, a kommunikációs nehézségek miatt pedig akár magatartási zavarok is kialakulhatnak. Nem szeretem a beszédfogyatékos kifejezést. Idegenül hangzik. Ha az emberek meghallják a fogyatékos szót, azt sem tudják, mit gondoljanak. Érdekes ezt így a beszéddel összehozni. Találóbb lenne a beszédhibás megnevezés. De elfogadtuk, hiszen a szakértői vélemény után ő maradt ugyanaz a kisfiú, aki addig volt.
Fogyatékosság ide, vagy oda: a szakvélemény kézhez vétele annyit jelentett, hogy az óvodában elvileg megkapta a maximálisan adható fejlesztést. Az iskolaválasztás kérdése már nehezebb volt.
Beszédfogyatékosság esetén is választható az elkülönített oktatási forma. Léteznek logopédiai osztályok, iskolák, ahol személyre szabottabban haladnak a tananyaggal, hiszen alacsony az osztálylétszám, és elvileg több a szakember. Ugyanakkor az állapotukat tekintve hatalmas különbségek lehetnek diákok között, sok településen nincs is helyben szegreált oktatásra lehetőség, vagy nagyon sokat kell az iskola miatt utazni.
Lényeges, hogy a szabad iskolaválasztás joga a szülőké, sajátos nevelési igény esetén még inkább mérlegelni kell az egyéni sajátosságokat. A mi szakvéleményünk együttnevelést javasolt, s mi is ezt éreztük a legmegfelelőbbnek. Ugyanakkor saját bőrünkön érezzük az integráció és az inklúzió (befogadás) nehézségeit. Az erről szóló tapasztalatainkat később, egy következő cikkben írjuk le.
Beszédfogyatékosság, és ami mögötte van
Az első iskolai félévünk után egy valamit tudok: a fiam jól érzi magát ott, ahol van. Szeret iskolába járni, szívesen tanul. Az osztálytársai elfogadták, vannak barátai. Örömmel jár iskolába. Nem téma, hogy ő máshogyan beszél. Nem tudom eléggé kihangsúlyozni az elfogadás fontosságát. Az osztálytársaknak, a tanítóknak, a szülőknek mind fontos szerepe van ebben.
A fiúnk rendületlenül gyakorol. Ma már a legtöbbször magától. Tudja, hogy így fejlődik. Szeretne bizonyítani. Már olvas az utcán. Ha számokat lát, összead, kivon. Ha hazaért az iskolából, leül írni valamit, mert szereti csinálni. Mi látjuk a nehézségeit, és ő is. De azt is tudjuk, hogy az átlagos képességű gyerekek között is nagyok lehetnek a különbségek. Bízunk benne, és tudjuk, hogy a hátrányos helyzetből is lehet nagyon magasra jutni. Például lehet egy diszlexiás gyerekből felnőttként újságíró.
De mondok még valamit: a bátorságot és az elszántságot nem osztogatják csak úgy mindenkinek. Volt egy álmom: a fiam verset szaval sok ember előtt, és megtapsolják. Mindez nagyon hamar valóra vált. Ő erről nem tudott, mégis egy nap azzal jött haza az iskolából, hogy ő el szeretne indulni az iskolai szavalóversenyen. Együtt választottuk ki a verset. A felkészülésre neki is annyi ideje volt, mint bárki másnak.
Azért mégis borzongatott az érzés belül: alig nyolcévesen, beszédfogyatékosként olyat vállal be, amit azok sem, akik tisztán beszélnek. Vajon tudják mások, hogy ez számára mit jelent? Ugyan hány ember képes arra, hogy ilyen nyilvánvalóan legyőzze a saját hátrányait, és kiálljon mások elé, azt hirdetve: itt vagyok, ilyen vagyok, fogadjatok el. Sok felnőtt sem képes erre. Nem csak ezért jár a taps és az elismerés. Ő a mi hősünk, és mindenkié.
Fotó: Pixabay
