Zavargásban, megszállás alatt, háborúban nincsenek tiszta, egyértelmű döntések. Az emberben egyszerre merül fel a menekülés, a kivárás és a támadás választása, a túléléshez olykor mindegyikre szükség van. Jeroen Olyslaegers Védőr című regénye húsba vágó kérdést tesz fel: gyáva volt-e, aki „pártatlannak” mutatta magát a II. Világháborúban – vagy éppen józanul gondolkodott, ha nem menekült, nem támadt, csak kivárt, látszólag több oldalra is állt? 

A flamand szerző, Jeroen Olyslaegers a kortárs belga irodalom egyik kiemelkedő alakja. A Védőr című regénye nemzetközi sikert aratott: 2016-ban elnyerte az Ultima Díjat, valamint 2017-ben a Fintro Irodalmi Díjat. Magyarul ez az első műve. Aktualitása vitathatatlan.

A Védőr egyik legerősebb oldala, hogy megmutatja: a háború és a megszállás sodró, szélsőséges helyzeteiben az embereknek gyakran pillanatok alatt kell döntéseket hozniuk. Ezeket a döntéseket nem lehet tisztán, hideg logikával meghozni: az ambivalens érzések, a belső disszonancia, a túlélési ösztön és a környezet kegyetlensége egyszerre hat ránk emberekre. A háború nem játék. A háború nem a hatalmat gyakorlók érdekeiről és elveiről szól, hanem azokról a hétköznapi emberekről, akiknek a feje fölött döntenek, akik szeretnék ép bőrrel, ép ésszel túlélni a háborút. Jeroen Olyslaegers testközelből mutatja be nekünk a második világháborút úgy, ahogy eddig senki. 

Az elkerülhetetlen disszonancia

Sokszor tette már fel az ember a kérdést, miért és hogyan fordulhatott elő a zsidók üldöztetése és megsemmisítésére folytatott hadviselés a második világháborúban, miért fordult az ember az ember ellen?

Jeroen Olyslaegers regénye világosan érzékelteti, hogy az emberben rejtőzik az ösztönlény, a félelem, az erőszak, a vadállati reflexek ugyanúgy előtörhetnek az emberből egy éles helyzetben, mint a könyörület vagy a szolidaritás. Egy-egy pillanatban „kitörhet belőlünk az állat”, mert meg kell mutatnunk, hogy melyik oldalhoz tartozunk – vagy éppen azért, mert annyi feszültséget hordozunk, hogy a puszta túléléshez szükség van az érzelmeink kirobbantására, amire most aztán valóban van lehetőség, amikor arra szólítanak fel, jelentsünk fel, verjük meg, tuszakoljuk fel egy marhavagonba, vágjuk be a képét, törjük el a bordáját, öljük meg. Máskor viszont a diplomácia, a józanság, a hideg fej, az együttérzés segít megőrizni az életet.

Ez a kettősség – a vad ösztön és a racionális túlélő – folyamatosan jelen van a főszereplő Wilfried (akit mindenki Wilsnek szólít) történetében. Az olvasó ettől érzi valóságosnak, hogy nem eszményi hősökről, hanem valódi emberekről van szó.

A főhős, Wils fiatalemberként kerül a megszállt Antwerpen rendőrségéhez 1940-ben, hogy elkerülje a kötelező munkaszolgálatot. Itt azonban szembesül azzal, hogy szolgálatának része a zsidók begyűjtése és az „új rend” szabályainak érvényesítése. Miközben nem tudja eldönteni, hogy a kollaboránsokhoz vagy az ellenállókhoz csatlakozzon, a túlélés érdekében kénytelen a sodródást választani.

A regény különlegessége, hogy az idős Wils – a kilencvenes években – dédunokájának meséli el visszaemlékezéseit.” a kettős idősík (a múlt traumái és a jelen számvetése a kilencvenes években) különös feszültséget ad a regénynek.

A narráció pedig egyszerre Wilfried személyes vallomása és kollektív tanúságtétel. Wils a család egyik fiatal tagjának meséli el a múltat, megerősítve, hogy a történelem terhe tovább él a családban, a nemzetben, a világban, formálva a közös tudatot generációról generációra.

Nem hős, nem szörnyeteg

A regény keletkezésének inspirációja egy történész előadása volt, amelyben elhangzott: 1942-ben egy antwerpeni razzia során egy rendőr szó nélkül elvágta egy zsidó férfi torkát – ráadásul abban az utcában, ahol az író maga is él. Ez a döbbenetes történet indította el Jeroen Olyslaegers-ben a regény megírását, valójában mi mehetett végbe a rendőr lelkében?

A Védőr nem klasszikus hőstörténet. Wils nem hős, nem is szörnyeteg: inkább átlagember, aki sodródik az eseményekkel, próbálja túlélni a háborút. Ez a sodródás azonban morális kérdéseket vet fel:

• Hol a határ a semlegesség és a bűnrészesség között?
• Van-e mentség azokra a tettekre, amelyeket „csak a túlélés érdekében” követünk el?
• Kaphatunk-e feloldozást, ha cinkossá válunk, még ha passzívan is?

A regény legfőbb erénye, hogy nem kínál egyszerű válaszokat. Az olvasót arra kényszeríti, hogy maga is mérlegeljen: vajon ő mit tett volna hasonló helyzetben? Kockáztatta volna az életét másokért, vagy inkább a biztonságot választotta volna?

Jeroen Olyslaegers nyelvezete tempós, különösebb jelzés nélkül időben ugrál, sokszor fanyar humorral átszőve a történetét, ami oldja a súlyos témát, de nem veszi el annak drámai erejét. A fordítás (Balogh Tamás munkája) gördülékenyen adja vissza a flamand szöveg erejét. A narráció gyakran jelen idejű, ami fokozza az olvasói bevonódást, és közelebb hozza a háborús eseményeket. 

„Húsba vágó történet a gyávaságról, amit pártatlanságnak nevezünk”

A De Standaard flamand napilap kritikájában megjelent mondat a borítón is olvasható, egyszerre vonatkozhat a főhősre, a flamand társadalomra és az olvasóra is.

Olyslaegers nem mondja meg mit gondoljunk, Wils döntéseit láthatjuk gyávának akár, ám véleményem szerint, valójában inkább hideg fejjel mérlegelt. A rendőrként dolgozó fiatalember nem erőszakos, nem akar hős lenni, nem akar ítélkezni, hanem életben akar maradni. Lehet azt is mondani, látszólag menekült a „pártatlanságba” – mint a legtöbben, akik valójában csak elfordították a fejüket. Nem segítenek, de nem is ellenkeznek. Ez a passzív gyávaság határozta meg a mindennapjaikat.

A regény arra figyelmeztet, hogy sokszor mi is „pártatlannak” nevezzük azt, amikor nem merünk, akarunk kiállni – pedig ez gyakran nem pártatlanság, hanem a bátorság hiánya, avagy a józan megfontolás léte. Wilfried mások előtt erőszakos rendőrként lép fel, miközben inkább nem bántana senkit, a zsidókat sem. Nem véletlen, hogy sok olvasó kettős érzésekről számol be: a könyv olvastatja magát, ugyanakkor nyugtalanító, és hosszú ideig velünk marad. A Védőr arra kényszerít, hogy szembenézzünk a kényelmetlen kérdéssel: mi mit tettünk volna? 

És mit teszünk ma, a saját korunkban? Igaz nem állunk megszállás alatt, mégis olyan világban élünk, amely túl zajos, túl félelmetes: háborúk, zavargások, széthúzás és bizonytalanság vesz körül minket. Ebben a hangzavarban nekünk is döntéseket kell hoznunk: megszólalunk, kiállunk, vállaljuk a kockázatot – vagy inkább hallgatunk, és a pártatlanság mögé bújunk. De vajon a hallgatás ma a gyávaság jele, a felelősség elől való menekülés – vagy a túlélés bölcsessége? A Védőr kegyetlen tükröt tart: nincs kibúvó. A kérdés itt és most nekünk szól – mi mit választunk?

Fotó: Koen Broos

A történetet filmen is megnézhetjük például a Netflix kínálatában. Nem adja vissza a könyvben olvasottakat, és eltér bizonyos tekintetben, de felébresztheti a kíváncsiságot bennünk a könyv iránt.