Egy finn nő a blogjában arról ír, milyen jó, hogy van mit csinálnia. Hálatételnek beállított posztja mögött, burkolt panaszkodás olvasható ki: elviselhetetlen káosz uralkodik a háza körül. Mindenhol beton van, hangsúlyozza. A kert tele van építkezési anyagokkal, szerszámokkal és gépekkel. Úgy érzi, örökké felújítási terület lesz a kertjében. Ahol egyébként a terasz mellett talán egy kicsi medence is épül. Majd szabadkozik: elsősorban terasz lesz. Az a fontosabb.
Ebből, hogy csak kilátásba helyezi az esetleges medence kiépítését, szerintem, az olvasó egyből levágja: ott bizonyára hamarosan lehet majd csobbanni. És valószínűleg, csak azért szabadkozik a blogger, mert nem szeretne nemtetszést kelteni azzal, hogy megteheti az építést; vagy ellenkezőleg, azt akarja mutatni, hogy medence nélkül is lehet élni, mert az nem olyan fontos.
Én drukkolok neki, hogy legyen rend mielőbb a kertjében, épített terasszal és legalább egy kicsi medencével. Összességében mégis csak szimpatikus, hogy azt mondja, milyen jó, hogy van mit csinálnia. Van teendője. Látja a káoszban a szerencséjét, a kedvező élethelyzetét.
Lehet, nekem is így, ilyen bizakodóan és hálásan kellene ahhoz állnom, hogy megint nem jó a mosogató alatti lefolyó. Olyannyira nem, hogy tegnap este mosogatás közben „a semmiből” elöntötte a lábamat a (szenny)víz. Szétrobbant a lefolyószifon. Nem először. Mondhatni, úsztam a boldogságban. Mintha legalábbis egy kisebb medence lenne a konyhámban. Hiszen egyből volt mit csinálnom. Máris lett (újabb) teendőm:
Szerelőt hívni. Ami hálás feladat. A hosszú várakozási idő mellé, előre vetített jelentős kiszállási-, és szerelési díj jár. De medence nincs hozzá kilátásban. Még egy egészen kicsi se. Egy ideig mégis úszhatunk még a boldogságban. Addig biztosan, míg a szerelő nem ér ide.
Fotó: Unsplash
Grafika: Mucsi Boglárka
