Néha bizony jó bevallani, hogy nem érezzük jól magunkat valamiért. Hiába mosolyog ránk a nap és mosolygunk rá vissza mi is. Éppen, ahogyan mosolygunk a szülőtársakra, vagy a pedagógusokra az óvodában, az iskolában. A kisboltban az eladóra kiflivásárláskor. Kedélyesen váltunk pár mondatot egy régen látott távoli ismerőssel.
Tehát láthatóan jókedvünk van. És még a nap is süt. Egy furcsa januári napon, amikor még inkább sötétnek kellene lennie az égnek. De nem. Verőfényes, már-már világító. Akár júniusban, olyan vakító. A hőmérséklet persze elmarad a júniusitól, de ki bánja! Ha a nap süt. És mi – látszólag – jókedvűek vagyunk. Minden adott tehát. De mi mégis rosszul érezzük magunkat. Még ha mások észre sem eszik.
Persze igyekszünk tartani magunkat. Mert a gyerekeket el kell kísérni az iskolába vagy az óvodába. Adni kell nekik reggelit, uzsonnát, vacsorát. Segíteni kell felhúzni a kabáton a cipzárat. Bekeverni a málnaszörpöt, előkeresni a színes szívószálat hozzá. Nem szívesen terhelnénk másokat a rosszkedvünkkel. Mert másnak is van éppen elég gondja a barátok és a családtagok között is.
Sok a munka a laptop előtt. Meg megbeszélések online egész nap. Órákig tartó telefonálás valamilyen fontos munkahelyi dolog miatt. Tényleg igaz, hogy hiába dolgozik most a többség online a nappaliból, a magánélet még távolabb kerülhetett, mint amikor bejártunk dolgozni a munkahelyünkre. Hiába keseregtünk még tavaly ilyenkor, hogy nem szeretek bejárni a munkahelyemre. Na, azt most nem kell.
Most aztán nehezebb letenni a munkát, mert állandóan ott van. Jobban ellenőrizhetőek az emberek. Pedig nincsenek is a főnök szeme előtt közvetlenül. Szóval a munka sok. Még több. Meg a leterheltség a munkahelyi feladatok miatt. Mással vagyunk elfoglalva. Ha a másiknak, akivel együtt élünk gondjai vannak, talán észre sem vesszük. Vagy nem tudunk figyelni rá. Hiába dolgozunk a nappaliban, ő pedig a hálószobában. Megoldjuk majd valahogy a gondokat magunk. Előbb-utóbb.
Azért csak ott motoszkál bennünk, hogy a hozzánk közel állók miért nem veszik észre, hogy valami baj van? Jó, nem mondunk el minden érzést és gondolatot, ami bennünk van, de akkor is. Igazán figyelhetnének ránk! Úgy igazán. Hátha könnyebb lenne átvészelni a nehezebb időszakot.
Aztán meghallunk egy mondatot. Ami nagyon keserű, nagyon bántó is lehet. De nagyon őszinte. Úgy robban ki az illetőből, mint egy bomba. Letarol mindent. Nem szeretek senkit! Ez az a mondat. Egy veszekedés alkalmával hangzik el. Szóval tényleg komoly dologról lehet szó, ha az egyik fél így reagál. Vajon igaz lehet? Hogy nem szeret senkit? Mennyire gondolhatja komolyan? A lényeg, hogy elmondta. Elmondta, és utána látszólag megnyugodott. Tíz perc múlva már szent a béke. Mintha el sem hangzott volna a nem szeretek senkit.
Ilyen őszinte csak egy 4,5 éves kislány lehet. Ki más merné ezt így bevallani egy veszekedés lezárásaként, hogy nem szeret senkit? De neki van igaza. Mondjunk ki mindent, ami a szívünket, lelkünket nyomja. Láthatóan utána könnyebb lesz. Sokkal könnyebb. És talán így megoldódnak a gondjaink. Vagy legalábbis könnyebb lesz, ha a szeretteink is tudnak róla. Tényleg ilyen egyszerű lenne?
Szerző: Müllner Helga
Kép: Unsplash
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
Olvasd el az Adatkezelési tájékoztató-t.