Rossz újságíró vagyok, mert nagyon ritkán nézek tévét. Lemaradok így mindenféle tehetségtelen-kutató műsorról, túlélő showról, valódinak álcázott műbalhéról és fogalmam nincs még miről. Viszont tegnap megnéztem a Viasat új reality műsorát. S milyen jól tettem, mert így rögtön elmélázhattam azon, miért (nem) tudnék ilyen luxusban trendi nej lenni.

A luxussal nincs semmi bajom. Alig múltam hároméves, amikor a kirakat előtt állva rámutattam egy olyan ruhakölteményre a Párizsi utcában a belváros szívében, aminek az akkori árát Forintban az édesanyám azelőtt egyben még sosem látta. Állítólag már akkor mindig, mindenben a legdrágább tetszett nekem. Illetve egészen pontosan nem az ár, hanem a minőség volt a lényeg nálam. Már akkor is.

Imádtam nézni a festményeket, műtárgyakat, iszonyú büszke voltam arra, hogy névrokona vagyok a Polgár Galéria és Aukciósház tulajdonosának, és arra, hogy a belvárosban lakom. Igaz, nem a Károly körút ötödik, hanem a hetedik kerületi oldalán, de még is csak az elegancia, a sikk, a jómód határán.

Viszont, mint minden rendesen nevelt –  gondolatban itt elébiggyesztve a jelzőt, úri – lánynak, a csillogás, a gazdagság és a luxus számomra is elválaszthatatlanul együtt járt a jólneveltséggel, a választékossággal és a műveltséggel. S mivel hiányzott a luxushoz elengedhetetlen anyagi támaszték, a másik oldalra fektettem hangsúlyt. Igyekeztem minél többet olvasni, tanulni, művelődni, nyitott lenni és megfelelőnél jobban viselkedni. Azaz nem hozni szégyent a szüleim fejére. És gazdag lenni más értelemben.

Azóta, hogy akkor három évesen le stipi stopiztam egy méregdrága ruhát, azóta persze többször is megfordult a világ a saját maga tengelye körül. S ezzel borult egy jó csomó minden.

Ma már egyáltalán nem tartozéka az ész a luxusnak, a gazdagságnak, ma már nem elvárás, hogy aki földig érő ruhában, könyékig húzott kesztyűben és tűsarkú cipőben lejt, az az öltözködésékéhez mérten viselkedni is tudjon. Az pláne nem, hogy beszélni is képes legyen helyesen, az alanyt az állítmánnyal egyeztetve, összefüggő mondatokban, érdekesen, kifinomultan. Affektálás, nyafogás és az igazságtól való mély elrugaszkodás nélkül.

Sőt, ma a luxus szoros tartozéka, ha valaki bután kommunikál. Minél több a beszédében a bugyuta, irritáló, értelmetlen szleng benne, mint a kombó, a puszka, a menci, az idéká és a faja stb. annál biztosabb, hogy trendinek mondhatja magát az illető.

Baj lenne velem, mert nekem nem a Gucci lenne a szerelmem, hanem a párom, a fiam és a munkám. Merthogy nem tudnék nem dolgozni. Nem bírnék egész nap csak a mobilon lógni, vásárolni és napjában hatszor átöltözni és üres programokkal tölteni az időmet.

Nem lógna ki a lábujjam a szandálból, csak azért, hogy betuszkolhassam azt egy akármilyen márkájú cipőbe. És nemcsak azért, mert egy harmincötös lábra nehéz lenne kisebb női cipőt kapni, hanem mert fizetnék egy rendes stylistnak, akinek az lenne a feladata, hogy ne hülyét csináljak magamból, hanem egy olyan nőt, aki egyszerűen csak a hozzá illő stílusnak megfelelően csinos. Aki nem telefonon adna segítséget, hanem személyesen, ha már luxusnej vagyok, ő meg egy jól fizettet divattanácsadó.

Igaz, nem is költenék húsz-harmincezer eurót csak cipőre és táskára. Mert az én szívemet nemcsak az unalomig csépelt táska-cipő párosa dobogtatná meg. Egy ízig-vérig nő érdeklődésének ennél tovább kellene nyúlnia. Bizonyára nem csak ruhákra és kiegészítőkre dobnék ki ennyi pénzt az ablakon, hanem kultúrára, tanulásra, egészségre és ami ennél is fontosabb mások megsegítésére.

S engem balga anyukát nem zavarna az sem, ha a kisfiam fest fashion ruhában rohangálna továbbra is, mert nekem csak az számít, hogy egészségesen koszos legyen a nap végére és nem az, hogy olyan holmi legyen rajta, aminek az árából még tíz másik gyereket fel lehetne öltöztetni.

Elképzelni sem tudom, hogy bármikor szükségem lenne ennyi méregdrága cipőre és ruhára, miután akkor sem mennék nagyon máshová, mint jelenleg. Továbbra is az iskolába és a játszótérre vinném legtöbbet a kisfiamat, és én fektetném le esténként aludni, mert át nem adnám őt csupán egy party kedvéért a bébiszitternek. Még akkor sem, ha többször mennék el a már meglévő, igazi és nem érdek barátnőimmel moziba, színházba, múzeumba vagy koncertre. Merthogy én ez utóbbiakra járnék inkább.

S bárhogy számolok nem költenék  milliókat csupán a ruhatáramra, nem azért, mert nem szeretném a szépet és a luxust, hanem mert egyszerűen felesleges. Főleg nem rendszeresen. A mély butaság és ízléstelenség árán nem szeretnék luxus körülmények között élő feleség lenni. Mert egyszerűen nem bírnék ilyen sekélyes lenni. S azt sem bánnám, ha ezért nem fogadna be a leglegleg, mert ilyen áron nem is szeretnék odatartozni.

Kép: Viasat