Az időskor az elmúlt hetekben különösen foglalkoztatja a gondolataimat, az ősz játszhat ebben nagy szerepet. Talán nem véletlenül október elsején van az Idősek világnapja. Idősödő rokonaimat, barátaimat, ismerőseimet kérdezem a folyamatról. Igyekszem óvatossággal, tisztelettel közeledni a témához, mert nem szeretnék senkit megbántani. Monostori Károly televíziós újságírót csak pár éve ismerhetem személyesen. Előtte csak a tévéből ismertem a nevét. Megtisztelő, hogy tegeződhetek vele. A válaszadás után azt írta nekem, hogy nagy élvezettel válaszolt a kérdéseimre: hogyan máshogyan, természetesen írásban.

 – Az időskorról kérdeznélek. Egyszerűen fogalmazva: milyen érzés megöregedni?

– Szerintem az öregségnek több jó oldala van, mint rossz. Egyrészt többet tudsz adni a világnak, és valljuk be őszintén, kapni valamit is jó dolog – ez szerintem az öregség jó része. A rossz pedig az, hogy ha nem irányítod jól az életed – különösen a nyugdíjazásod után – feleslegesnek érzed magad. Ezt az érzést az értelmes munka hiánya, a mellőzöttség teszi. Nem értettem soha egyet azokkal, akik azt mondják, „ha a munka olyan jó dolog lenne, a gazdagok megtartották volna passziónak.”

Én egész életemben keményen dolgoztam, 35 évig rádiós-televíziós újságíróként bejártam a fél világot, nagyon sok kultúrtörténeti filmet készítettem, hajnalonként a Magyar Rádióban, illetve a Duna Televízióban hírműsorokat szerkesztettem, szóval napi szinten is mindig izgalmas, tartalmas életet éltem. Aztán ez egyik napról a másikra 2010-ben megszakadt. Ezt az állapotot nagyon nehezen viseltem több évig. Ma már beletörődtem ebbe, más dolgok lettek fontosak számomra.

– Mivel töltöd a napjaidat? 

2010-ben, hatvanévesen mentem nyugdíjba. Ezután négy évig még a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam kommunikáció-elméletet és médiatudományt – hazajőve Romániából – 64 évesen már nem tudtam munkát találni. Ezt a „nem kellek már senkinek” érzést megélni nem egyszerű dolog a mindennapokban, az ellenségemnek sem kívánom. Egy jó tanácsot azonban megfogadtam: barátaim mondták, hogy keress magadnak minden nap valami elfoglaltságot. Legyen ez egy könyv, egy film, egy írás, számítógépezés, tök mindegy, de legyen minden nap valami célod. Igyekszem betartani ezt. De abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy 65 éves koromban újból apa lettem és nincs nagyobb öröm, napi elfoglaltság, mint egy kisfiú felnevelése. Ez azért sok energiát leköt, és öregségemre újból meg kellett tanulnom földön mászni, LEGO-t építeni, szívószállal inni a kakaót, hétvégente kirándulni, biciklizni. Ezek nagyon jó dolgok. Minden ráncot kisimítanak ezek az örömök, és gyermekkacagásban a földön térdepelve sem fájnak már annyira az ízületek.

 – Mennyiben változtál meg?

– Szerintem sokban. Sohasem voltam, és ma sem vagyok egy egyszerű ember. Nagyon szigorú elvek mentén éltem, élek ma is, és ezek be nem tartása bárki részéről nagyon kihoz a sodromból. Ezt a következetes életvezetést otthonról hoztam, egy szem gyerek voltam, azonban szüleimet 30 éves koromban elvesztettem és teljesen egyedül, rokon nélkül maradtam a világban. Nem volt senki, akitől tanácsot kérhettem volna, szóval a saját magam feje után kellett mennem. Ez kialakított bennem egyfajta érzékenységet és meg kell mondanom őszintén, sokaknak nem tetsző szigorúságot. Ehhez tartozik az is, hogy öregségemre sokkal jobban idegesítenek bizonyos dolgok, amik korábban nem is érdekeltek. Sokkal érzékenyebb lettem sok mindenre. Nagyon nehezen élem meg, ha valami olyat látok, ami az öregséghez is köthető, abból levezethető. A beteg, elesett emberek nagyon megindítanak.

De azt is elmondom, hogy házsártosabb lettem. Olyanokért szólok otthon a feleségemnek, amiért régen sosem szóltam volna. Ez sokszor szül vitát, de ilyenkor mindig azt mondom neki: tudd be ezt egy öreg ember zsörtölődésének. Szerencsére a párom túllép ezeken, pedig sokszor biztos akaratlanul is megbántom. De a mi kapcsolatunk a negyven év korkülönbség ellenére sziklakemény. Mindent kibír. Őszintén bevallom, nem lehet egyszerű  a hétköznapokban egy 70 éves férfi mellett egy 30 éves nő élete. Minden tiszteletem Bogié.

Hogy van-e olyan, amit ma már nem teszek, tennék meg, amit fiatalabb korban megcsináltam? Nem hiszem, mert e tekintetben könyörtelen voltam és maradtam is. Például, ha azt érzem, hogy egy boltban, vagy bárhol valaki át akar verni, akkor nagyon ki tudok akadni, sokszor fel is emelem a hangom, hogy mit képzel, pláne egy öregembert miért akar átvágni? Fiatal koromban talán a válaszomban elhangzott szavak durvasága volt más. Szerintem csak úgy lehet élni, hogy az ember következetes, ami nem köthető életkorhoz. A rossz akkor is rossz, ha a fiam csinálja és akkor is rossz, ha számomra egy tök ismeretlen ember teszi. Nem az alany dönti el az állítmányt. időskorról 

 – Milyenek a reggelek? 

Egész életemben rossz alvó voltam, hajnalban keltem mindig. Ehhez még hozzájárul, hogy öt éve vesebeteg lettem és bizony sokszor kell éjjel felkelnem. Ez még inkább nehézzé teszi az éjszakákat. Minden nap négy óra körül felkelek, kávét készítek és irány a számítógép. Ilyenkor átnézem a híreket, válaszolok az üzenetekre, és ha van mit, dolgozom, írok valamit. Őszintén: sokat vagyok a számítógép előtt, ezen szeretnék változtatni, többet mozogni, de sajnos lusta vagyok.

Említettem, hogy a legkisebb fiam 5 éves. Minden nap Érdről Budaörsre visszük kocsival óvodába, ez napi rutin. A feleségemmel az a megállapodás, mivel én hajnali bagoly vagyok, hogy reggel én viszem mindig, délután pedig ő megy érte. Szerencsére ő itthonról dolgozik – divatos szóval „home office”-ban – emellett az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájában tanul, úgyhogy van dolgom egész nap. Az utóbbi fél-háromnegyed év, ami a koronavírus miatt önként vállalt vesztegzárat, karantént jelentett az életünkben, sok mindent megváltoztatott az életemben. Feleslegesen nem megyek sehova, mindig felöltözöm és nem egy szál pólóban viszem ki hideg hajnalokon a szemetet az udvaron lévő kukába, szóval jobban odafigyelek magamra, nehogy megfázzak véletlenül. Idős koromra még inkább erősödött az életösztönöm.

Nagyon szeretem a reggeleket. Ilyenkor, ha az idő megengedi, hajnalban kiülök egy forró kávé mellett a teraszra és bambulok a világba. Ilyenkor jönnek a legjobb gondolatok. Mindig hajnalban írok. A teraszon ülve végiggondolom az aznapi feladatokat, elkészítem a gyereknek és a feleségemnek a kávét illetve a reggelit, kinyújtózkodom, elűzöm az itt fáj-ott fáj érzéseket – mert azért vannak ilyenek – megpróbálok pozitív maradni. Mellettem ül ilyenkor Kalács, a 6 éves németjuhász kutyánk és nedves orrával hozzám bújik, hűségesen néz a szemembe. Ezeken a hajnalokon sokat gondolkodom, és mindig eszembe jut Németh László gondolata. Nem szó szerint idézem, de a lényege az, hogy az öregségben az a szép és ugyanakkor szomorú, hogy az ember túlságosan tisztán látja, mi az, ami igaz és mi az, ami nem.  

– Szerinted milyenek a fiatalok az idősekkel?

– Nagyon lesújtó a véleményem erről a kérdésről. Nagyon kevés olyan fiatallal találkoztam az utóbbi időben, akin azt láttam, hogy valamiféle tisztelettel viseltetik az idősek iránt. Most ne arra gondoljon az olvasó, hogy átadja-e a helyét egy fiatal a villamoson. Erre nem is tudom a választ, mert 25 éve nem ültem sem buszon, sem villamoson, mindenhova kocsival közlekedem. Arra gondolok például, hogy simán letegez a 20 éves eladó kislány a közértben (ez például Nagyváradon, – amíg ott éltem– elképzelhetetlen volt) vagy ami ennél sokkal súlyosabb, hogy mennyire nem kísérik figyelemmel a gyerekek szüleik sorsát.

Elképesztő történeteket hallok, tapasztalok a környezetemben, nagyon sok barátom, ismerősöm szenved attól, mennyire nem törődnek vele a gyermekeik. Valahogy úgy érzem, mára már elveszett a család összetartó ereje, „hiánycikk” lett a tisztelet az idősek, a szülők iránt. Hogy ez a megváltozott világ, vagy a nevelés hiányossága, döntse el ki-ki a maga ízlése szerint. Persze, mondhatják az ezzel egyet nem értők, hogy mindenki éli az életét ebben a rohanó világban. Ez igaz, de ez nem kell azzal járjon, hogy jó ha havonta egyszer felhív a gyereked és akkor sem azért, hogy megkérdezze, hogy vagy, hanem azért , hogy kérjen valamit. Lehet, hogy nagyon sarkos a véleményem e téren, de vállalom. A „család szentsége” mára kiveszett a magyar társadalomból. Szerintem a magyar oktatási rendszer legnagyobb feladata az lenne, hogy megtanítsa gyerekeket a szülői tiszteletre, a gondoskodásra.  időskorról időskorról időskorról időskorról

– Mi a kedvenc elfoglaltságod? Mit csinálsz szívesen?    

– Szerencsére sok minden érdekelt egész életemben. Imádok olvasni, filmeket nézni, speciális hobbim, hogy mintegy 20 éve úgynevezett meditációs zenéket gyűjtök. Ezek instrumentális zenék, yoga, reiki, relax zenék. Mára már olyan 30 ezer CD-nek megfelelő mennyiségű ilyen zeném van, amerikai és európai speciális gyűjtők megosztó oldalairól vadászom ezeket. Napi 1-2 órát biztos ilyen zenék keresésével töltök a számítógép előtt. Nemrég lecseréltük a több mint 20 éves televíziónkat (képzelje el az olvasó, hogy még csöves TV volt, körülbelül 20 perc kellett ahhoz, hogy bemelegedjen és ne remegjen a kép) és vettünk egy modern készüléket. Nagyon élvezem az óriási képernyőt, meg azt, hogy tiszta a kép. Az új „okos készülékkel” a Netflix is betört az életünkbe, hihetetlen jó filmeket találok ezen a csatornán. Délelőttönként, ha tehetem, megnézek, megnézünk a feleségemmel egy-egy filmet.

Említettem már, hogy rossz alvó voltam egész életemben, mára már a vesebetegségem miatt nem tudok egy éjszakát sem többszöri felébredés nélkül végigaludni.  Ezt az alváshiányt pótolom ebéd után, amikor is –szent és sérthetetlen szokásom – lefekszem „dunyókázni” 1-2 órát. Ezt sohasem hagyom ki és a feleségem megérti ezt. Mivel mindketten otthon vagyunk gyakorlatilag egész nap, úgy tervezzük a napunkat, hogy ez a kis alvás mindig beleférjen.

– Mit tanácsolsz idős sorstársaidnak az Idősek világnapján?

– Mindenekelőtt azt, hogy becsüld meg azt, hogy élsz. Minden nehézség ellenére. Gondolj azokra, akik nem élhették meg azt, hogy megöregedjenek. Azokra a még élő szülőkre, akik már eltemették beteg gyermekeiket. A természet örök rendje, hogy a gyerek temeti el a szüleit. Ha ez nem így van, ennél nem tudok nagyobb tragédiát elképzelni. Azt is tanácsolom, hogy maradjon meg az érdeklődésed a világ iránt. Keress valamit, ami minden nap elfoglaltságot biztosít. Ne tespedj el, mozogj minden nap egy kicsit, olvass, hallgass zenét, ha pedig arra van szükség, csak úgy „bambulj ki a fejedből”.

Ha pedig úgy érzed, eljött az idő, búcsúzz el méltósággal.


Fotó: Monostori Károly családi fotóalbumából