Hatvan pluszos hölgyek ülnek köröttem a helyi buszon. Másfél órával később vagyunk a reggeli csúcsnál. Csicseregnek, mint a tinik. Mosolyogva hallgatom őket, miközben a mobilomon a csevegés arról szól, hogy ugyanennyi idősen legalább ilyen vagány szeretnék lenni. A válaszadó éppen egy olyan konferencián ül, ahol a hatvan pluszos férfiak könnyes szemmel merengenek régmúlt dolgokon. És neki erről kell írnia egy cikket. Újságírók egymás közt.

Hófehér kabátban, hófehér hátizsákkal a hátán (már ez önmagában mennyire menő) szatyrokkal kezében áll a hölgy, a jármű zötykölődig, de a nőnek meg sem kottyan: ő a beszélgetés középpontja. Természetesen. Negyvenen innen, de inkább hatvanon túl.

Az egyik szatyorból kikandikáló, felcsavart jógaszőnyeg árulkodó jel: – Tornázni mész látom, jól teszed?! – kérdezi és egyben elismerését fejezi ki egyikük. Majd éles váltás: már valami isteni templomi koncertről beszélgetnek, amin az előadót visszatapsolták.

Kíváncsi leszek ki énekelhetett, na majd megnézem a repertoárt visszafelé, szerintem az evangélikus templomban lehetett a műsor. Kisváros. Van pár egyházi épület, közösség, de azért azok nagyjából behatárolhatók. Ebben a pest környéki agglomerációban az a jó, hogy város és falu egyben, van minden. Uszoda, színház, sokféle áruház és hipermarket, legfeljebb csak egy mozi hiányzik. Na meg egy tó.

Igaz annyira egyik sem. A főváros innen semennyire sincs, félóra alatt elérhető egy mozi. Míg a másik irányba pedig egy elég nagy kék tó. Újabb félóra múlva egy még nagyobb. Az a Balaton.

Barátnők: Negyvenen innen…

Hallgatom tovább a hölgyeket. Negyvenen innen, hatvanon túl. A beszélgetés visszakanyarodik a tornához, egyikük megjegyzi, az órarend szerint éppen már elkezdődött a foglakozás.

– Ha az óra közepén érek be, akkor belógok csendben és azzal együtt így letolok másfelet – reagál nevetve a nő a megjegyzésre, majd kérdéssel folytatja – fent vagy a messengeren? A válasz már érkezik is: – Igen, fent vagyok a Facebookon (már mondja is a nevét) keress rám, visszaigazollak, de a messengert csak laptopról nézem. Nincs fent a mobilomon a messenger, mert azt nem látom jól rendesen és eszi a mobil energiáját – magyarázza a hölgy.

Mindenki helyesel ezen, ki így, ki úgy fogalmazza meg, hogy kényelmesebb laptopról írni, meg különben is minden ráér. Kiderül, a templomi koncertről az értesítő megérkezett, így, hogy most már meglesz a friss Facebook ismerősi kapcsolat, az eddig kívülálló is megkapja majd a programértesítőket.

Sajnos, ennél a pontnál kell felállnom, mert a következő megállónál leszállnék: – Elnézést, meg kell kérnem, hogy engedjen ki – szólítom meg udvariasan a mellettem ülő egyik beszélgetőtársat a brancsból, aki azonnal fel is áll, és amikor visszaül jegyzi meg, hogy ja ő is leszáll.

Élvezni az életet

Hiába, tényleg jól elbeszélgették az időt, mosolygom magamban. Leszállás után pedig én is válaszolok a messengeren érkező kérdésre, hogy nem, hatvanon túl sem akarom a szobában tölteni az időt, akkor sem, ha olyan kutya rossz idő lesz, mint amilyen ma van. Szürke köd, szitáló eső, falevelet felkapó szél. De bízom inkább benne, még a negyvenen innen, hogy lesz kivel társas-játszanom majd a meleg szobában, forró teával, avagy fűszeres forralt borral a kezemben.

Ha élvezni akarja az ember az életet, nem számít, hogy húsz, negyven, hatvan vagy pluszos. Mindent lehet élvezni. Újságíróként tudományosan meg is beszéljük: van kék tabletta, síkosító, kámaszutra….és ha végképp nem megy, ott van a honfoglaló, a bridzs, a sakk, a römi vagy a keresztrejtvény. Csak akarni kell. Élni. Addig is meg hajtunk. Ő ír a nyugdíjas katonákról, mert ez a munkája. És az olcsó arcszeszekről. Én meg a nyugdíjas hölgyekről, mert annyira jó példát mutattak ma ebben a randa időben.

Fotó: Pixabay

Polgár Ágnes