A nyári uborkaszezonban a szerkesztőségek keresik a témát és hamar nyúlnak a kerek évfordulók felé. Én erről viszont nem tudtam, nem is nagyon akartam hinni a fülemnek, amikor említették: A Warner Bros 1926. augusztus 5-én (egyes források szerint 6-án) mutatta be New Yorkban a Don Juan című egész estés hangos filmet. Ez volt az első olyan nagyszabású mozifilm, amelyen már teljes hosszúságában szinkronizált filmzene volt rögzítve. Ez jelentette a hangosfilm korszakának egyik legfontosabb mérföldkövét.
A film és a hang párhuzama úgy jutott eszembe, hogy az utóbbi időben jóval több thrillert vagy drámát néztem, mint mást. Valamiért a komoly, mélyebb és sötétebb történetek tudnak a legjobban kiszakítani a hétköznapokból. A történethez, a látottakhoz a hangok pedig nagyban hozzájárulnak.
Legutóbb a legújabb Jo Nesbøs, és a Sötét anyag első évadát néztem, mindkettő bővelkedik feszültségkeltő vagy éppen figyelemelterelő hanghatásokkal.
Az megvan, hogy Quentin Tarantino többször mesélt arról, hogy gyakran már a megfelelő zenékből indul ki, és azok hangulatára építi fel a jeleneteket, írja a forgatókönyveket és nem fordítva?
Nem véletlenül. Hiszen sokféle szempont alapján jegyezhetünk meg egy-egy filmet. Emlékezetes lehet egy vagy több színész, egy bizonyos jelenet, szófordulatok vagy éppen látványos elemek. Pedig a várakozás, a veszély, a romantika, a félelem érzetét gyakran a hangok teremtik meg. A filmzene, a filmes hangok nem pusztán aláfestik, kísérik vagy felerősítik a történteket, hanem sokszor el is mondják, amit a képek önmagukban nem tudnának.
Éppen ezért vannak sokan, köztük én is, akik a hangokat, a zenét (is) megjegyzik. Én a Shazam-alkalmazás és a végfelirat pásztázása nélkül nem nézek filmet, mert érdekel, hogy milyen dallamok csendültek fel, és azokat ki komponálta, szerezte, játszotta vagy énekelte el. Egy-egy filmzenét képes vagyok még hetekig hallgatni, hogy velem maradjon mindaz, amit láttam és éreztem nézés közben.
A filmkészítők és zeneszerzők évtizedek óta, egészen pontosan több mint 100 éve alkalmaznak olyan hangokat, zenei trükköket és pszichológiai hatásokat, amelyek szinte ösztönösen hatnak a nézőre. A hangosfilm megjelenése előtt pedig gyakran élőzenekarok játszották le azokat a dallamokat, amelyek erősítették, kiegészítették az akkori még némafilmeket.
A filmek kétségtelenül jobban működnek hangosan, mint némán. Egy gondosan megválasztott dallam vagy zaj, zenei aláfestés képes elérni, hogy akár várjunk valamire, vagy éppen tartsunk valamitől, ami még meg sem jelent a filmvásznon. Továbbá elhiggyük azt, hogy két szereplő kétségkívül egymásnak van teremtve még akkor is, ha mi nem érezzük elsőre köztük a kémiát.
A filmzene valójában egy külön nyelv, amelyet a legtöbben anélkül értünk, hogy tudnánk róla, értenénk a zeneszerzéshez vagy játszanánk valamilyen hangszeren.
A legtöbb filmes hangtrükk az evolúcióra épít. Az agyunk alapvetően és folyamatosan figyeli a környezetet veszélyforrások után kutatva. Az ismétlődő zajok, a végtelenül emelkedő hangok, a mély morajlások vagy a sikolyszerű hatások mind azt az ősi riasztórendszert aktiválják bennünk, hogy szükség esetén azonnal tudjunk választani a fuss vagy üss forgatókönyvek közül.
A filmzenék egyik legérdekesebb területe a különféle ismétlődő ritmusok és hangminták világa. Ide sorolják többek között az ostinatót és a Shepard-tone-t is, amelyek egészen eltérő módon, de ugyanazt a célt szolgálják: észrevétlenül befolyásolják a néző érzelmeit, például az idő- és tempóérzék torzításával egy hosszan tartó várakozás vagy menekülés ábrázolásánál, illetve a feszültségkeltésben.
A visszatérő, de folyamatosan elcsúszó ritmusok, az úgynevezett ostinatok, azt az érzetet keltik a nézőben, mintha valami vagy valaki hosszasan készülne valamire vagy fenyegetne. Az ostinato sikere abban van, hogy a néző megtanulja összekapcsolni ezt a hangot a veszéllyel. Sokszor még a fenyegetés sem látható, de a zene már jelzi, hogy feltehetőleg valamilyen baj közeledik. A két hang egyszerűsége szinte ösztönös félelmet vált ki. Az egyik legismertebb ostinato a Cápa című filmből ismert hang.
Ugyanilyen a korábban már említett háborús filmekben gyakran hallható légvédelmi sziréna vagy légitámadást jelző hangok is, amelyek általában emelkedő és süllyedő hangmagasságok váltakozásából állnak. Ezek a hangok azért hatnak riasztóan, mert az emberi agy automatikusan figyelmeztető jelként értelmezi a hirtelen frekvenciaváltozásokat. A szirénák a filmekben a veszélyhelyzetek egyik leggyakoribb hangszimbólumává váltak.
A modern thrillerek és akciófilmek egyik kedvelt eszköze a Shepard-tone, amit Roger Shepard kognitív tudós fejlesztett ki. A Shepard-hang egy olyan különleges hangillúzió, amely azt az érzést kelti, mintha a hang folyamatosan emelkedne vagy halkulna, de valójában soha nem érne célba.
A Shepard-hang a nézőben egy nagyon erős feszültséget kelt, ahogy egyre csak nő, pedig a zene valójában körbe-körbe ismétli önmagát. Christopher Nolan filmjei, például a Dunkirk vagy a Sötét lovag sorozat, híresen sokat használták ezt a technikát. A néző azt várja, hogy legyen már vége, essünk túl a baljóslaton.
A Shepard-tone egyik továbbfejlesztett változata a Shepard–Risset glissando. Ebben nem különálló hangok, hanem folyamatosan csúszó hangmagasságok hallhatók. A hatás olyan, mintha egy repülőgép motorja vagy egy közeledő rakéta egyre magasabb hangon szólna, de soha nem érné el a csúcspontot.
Krimikben, sci-fikben és akciófilmekben gyakran használják üldözések, bombahatástalanítások vagy idővel való versenyfutás jeleneteiben. A Christopher Nolan rendezte Dunkirk filmzenéjében Hans Zimmer egy Shepard-hangot használ az olajrobbanás jelenetében. Az örökös felemelkedés érzését érezzük közben.
A horrorfilmek egyik legismertebb hanghatása a magas hangon megszólaló, éles vonós hangszer. Ezek a hirtelen, csikorgó hegedűhangok az emberi sikoly frekvenciatartományához hasonlítanak, ezért különösen kellemetlennek érezzük őket.
A leghíresebb példa Alfred Hitchcock Psycho című filmje, amelyhez Bernard Herrmann írta a zenét. A zuhanyjelenet alatt hallható szúró, éles vonóshangok a mai napig a filmes horror egyik legismertebb hangzásvilágát jelentik.
Sok modern horrorfilm alkalmaz ezzel szemben rendkívül mély, szinte inkább érzékelhető, mint hallható hangokat, zúgást vagy zsongást, az úgynevezett drone–t. A kitartott alapzajt a feszültség, a melankólia vagy a sci-fi atmoszféra megteremtésére használják.
A drone nem feltétlenül csak egy mély hangot jelent. Lehet több hangmagasság vagy hangszín folyamatos szólása egy jelenet alatt, dallam vagy ritmus nélkül, ami akár hipnotikus vagy éppen nyomasztó hangulatot is képes teremteni, amellyel a rendező a néző tudatalattijára hat.
A Dead Man (Halott ember) című Jim Jarmusch-filmben; Neil Young gitárdrone-jai vagy a First Reformed (A hitehagyott) című moziban Lustmord komponálta sötét, mély basszusú zörejei is ilyen drone-ok.
A leitmotívum egy szereplőhöz, helyszínhez, tárgyhoz vagy gondolathoz kapcsolódó visszatérő zenei motívumot jelent. Az ötlet Richard Wagner operáiból származik. Találkozunk vele a balettben, a musicalekben, de a filmek tették igazán ismertté. Ha megszólal a zene, a néző már tudja, ki vagy mi közeledik.
John Williams ennek mestere, míg a Star Warsban a Birodalmi induló Darth Vaderhez kapcsolódik, addig a Binary Sunset Luke-hoz és az Erőhöz.
Egy motívum lehet egy felismerhető dallamfoszlány, egy különösen felismerhető akkord vagy ritmus is. A leitmotif közvetlenül szimbolizálja ezt a cselekményelemet, és akár a narratívához is hozzáadhat. Például jelezheti a főgonosz közelségét, érezhető a befolyásolása vagy kiemelheti a tettei eredményét sebesültek, halottak, rombolás képében.
Ahogyan a negatív narratívának, úgy a pozitív történetmesélésnek, a romantikának is van hangja, csak éppen teljesen más zenei eszközöket használ, mint a drámák, horrorfilmek és thrillerek.
Ilyenkor a zeneszerzők hosszú, kitartott dallamokat, lágy vonósokat, zongorát vagy fuvolát alkalmaznak. A ritmus lassabb, a hangközök harmonikusabbak, a dallam pedig gyakran „lélegzik”, mintha a szereplők érzelmeit követné.
A romantikus filmek klasszikus zeneszerzői közé tartoznak John Barry (Távol Afrikától), Maurice Jarre (Doktor Zsivágó), Kris Bowers (Bridgerton) és James Newton Howard (Emily Párizsban). Ezekben a filmekben, sorozatokban a zene nem a veszélyt, hanem a kötődést és az érzelmi biztonságot hangsúlyozza.
A hangtervezők egyik legerősebb eszköze valójában nem is hang, hanem annak hiánya. Amikor egy filmben hirtelen minden elhallgat, az agy automatikusan várakozó üzemmódba kapcsol.
Ezért működnek olyan jól az úgynevezett jump scare jelenetek: előbb csend van, amit egy hirtelen hangrobbanás követ. Amikor a háttérzene hirtelen megszűnik, a néző figyelme azonnal kiélesedik. Az agy veszélyt sejt, és ösztönösen várja, hogy történjen valami.
Nem véletlen, hogy a legjobb horrorfilmek gyakran többet hallgatnak, mint amennyit zenélnek.
A filmes hangokról még rengeteget lehetne mesélni, hiszen az elmúlt 100 évben lenyűgöző fejlődésen ment keresztül a hangosítás. Annyira, hogy ma már az sem meglepő, ha egyesek a horrorfilmek legijesztőbb jeleneteinél egyszerűen lehalkítják vagy akár el is némítják a tévét. Nem a képektől félnek igazán, hanem attól, amit a hangok elindítanak bennük. Talán ezért sem akartam hinni a fülemnek, amikor tudatosult bennem, hogy már 100 éves a hangosfilm.
Fotó: Kzenon
www.arnyalatok.hu | Ajánljuk figyelmedbe
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
Olvasd el az Adatkezelési tájékoztató-t.