Egyre többen írják alá a „Nem akarunk augusztus 20-i tűzijátékot! Tűzijáték helyett aszályvédelmet!” petíciót. Nem azért csatlakozom a gondolathoz, mert most lett divat ellenezni a tűzijátékot. Sokkal személyesebb okom van rá.

Augusztus 19-én születtem. Kislányként rajongtam a tűzijátékért, valahogy hozzátartozott a születésnapomhoz, hogy megnézzük.

Egészen a 2006. augusztus 20-i tragédiáig. Nekem akkor egy szikra a szemembe pattant. Szerencsére az ijedtségen kívül nagyobb bajom nem lett. Még időben sikerült kikapnom a már eldeformálódott kontaktlencsét – ma sem értem, hogyan tudtam úrrá lenni a helyzeten.

Korábban, ha találkoztam valakivel, aki augusztus 20-án született, mindig viccesen meg tudtam győzni arról, hogy egy nap kell a tűzijáték megszervezéséhez. Aztán persze nagyvonalúan átengedtem neki az ünneplést, hiszen a látvány mindig elég nagyszabású volt ahhoz, hogy jusson belőle mindenkinek.

Csakhogy idővel ez már nem nagyszabású lett, hanem orbitális túlzás. Olyan méretű, amire szerintem senkinek nincs szüksége. A tűzijáték hangja kétségtelenül megijeszti a kisgyerekeket és sok idős embert, felborítja az állatok nyugalmát, szennyezi a környezetet, miközben rengeteg pénzt emészt fel.

Az ötvenedik születésnapomra számomra az lenne az ajándék, ha nem is lenne tűzijáték. Olyan pedig semmiképpen sem, mint amilyenek az utóbbi években voltak.

Úgy érzem, már régen elveszítette azt a varázsát, amit egykor jelentett. Amikor az ünnep még nem a megalomániáról szólt, hanem arról, hogy az emberek együtt voltak, együtt örültek annak a pár percnyi fénynek, utána pedig táncoltak, énekeltek, beszélgettek, történeteket meséltek egymásnak. Buli volt az utcán.

Én ehhez szívesen visszatérnék. Tűzijáték helyett. Hogy csak együtt legyünk. Szerintem az már önmagában is egy tűzijáték.

Fotó: Zoltan Gabor Photography