Könnyen beszólunk, lehúzunk, negatívan állunk hozzá, támadunk. A trollkodás nagyon megy. Ám, ha valami jónak tűnik, új, örömet szerez, pozitív, mi több egyenesen klassz, akkor csak kussolunk. Nem dicsérünk, nem ismerünk el, nem gratulálunk, nem mondjuk, hogy jó. Csak hallgatunk.

A visszajelzés valójában egy ajándék. Manapság pláne az. Már, ha nincs mögöttes szándéka. Annyira szuvenír már a dicséret, az elismerés, a gratuláció, hogy komolyan éhezünk rá. Mert, a valódi pozitív, és a negatív, de segítő és építő jellegű visszajelzés segít(ene) bennünket a fejlődésben és a növekedésben.

Egyszerűen nem divat elismerni, megdicsérni a másik eredményeit. Nem divat elismerni, hogy a másik, valóban letett valamit az asztalra. Teljesített. Sok minden van a háttérben, talán a legegyszerűbb rávágni, hogy irigyek az emberek. Ám ha pozitívak szeretnénk maradni, akkor eleve fel kell ismernünk, hogy tulajdonképpen nem is tudjuk hogyan kell dicsérni. Hiszen eleve alig kommunikálunk egymással. Olyan messze vagyunk attól a régi kortól, amikor az emberek szórakozása még maga a társalgás volt és a tánc. Egy élet is kevésnek tűnt akkor a társalgás tökéletesítésére. Micsoda erény volt száz éve, ha valaki kitűnő beszélgető partnert volt.

Igazából nem beszélgetünk, vagy alig, csak chatelünk és post alatt hozzászólunk. Smile nélkül lassan már nem is megy a hangulatok árnyalása, a (jó) szándékaink kifejezése. 

Pedig annyi mindenben dicsérhetnénk egymást: Mert hű, a csudáját de jól néz ki a másik, mégis mennyit edz egy héten és mit csinál? Fut, lovagol, kondizik, teker?  Vagy, tyű micsoda ötlete volt, ezt vagy azt létrehozni! És a munkatárs, aki milyen jól halad a munkával! Na, és a nejünk amit tegnap sütött, tényleg igazán finomra sikeredett almás pite volt!

De nem mondjuk….de még csak le sem írjuk. Maximum nyomunk egy lájkot, ami ugye, bármit jelenthet manapság!

Pedig a visszajelzés, nem egy megerőltető dolog. Mindössze arról szól, hogy kifejezzük az elismerésünket, amitől a másik tudatában lehet annak, hogy amit tett vagy mondott, az milyen minőségű. Erre minden embernek szüksége van. Illetve lenne.

Mert, ha örökösen visszacsatolás nélkül haladunk az életben, akkor egy idő után bizonytalanná válunk, legyen bármekkora is az arcunk. Független attól, hogy a visszajelzés pozitív vagy negatív, korrekciós jellegű-e, mindannyian szükségünk van rá!

A jó reagálás egyébként tényleg nem ördöngösség. A módszere egyszerű. Kezdjük azzal, ami volt jó abban amit a másik mondott, tett, kivitelezett vagy létrehozott. És ha van ehhez esetleg építő jellegű kritikánk is, mert valóban nem hibátlan az eredmény, de nekünk valóban van hozzá kellő (szakmai) tudásunk, hogy ezt megállapítsuk,  lehetne, akkor azt nem hallgatjuk el. Viszont, az elismerés mellé, a de helyett használjuk inkább az és kötőszót. Mert a jóhoz hídként hozzárendelt negatív vélemény nem kiemeli azt ami nem jó, hanem bántás nélkül csak leírja azt. Az és kötőszóval, egyrészt nem gyakorlunk nyomást a másikra, másrészt bennünk sem marad kimondatlan szó. Mi több, megnyitja a lehetőséget a további beszélgetésre. Folytathatjuk a visszajelzésünket azzal, hogy megkérdezzük: és gondoltál arra, hogy mi történik, ha helyette ezt és ezt teszed?

Ne feledjük, a csapások erősítenek bennünket, még akkor is, ha nagyon büszkék, önérzetesek vagyunk. És elismerni valamit, valakit tényleg nem kerül semmibe!