Elvált nőként élni ma is egy stigma, avagy amikor a szomszéd kölcsönkéri a nem létező férjet

Elvált nőnek lenni sajátságos állapot. Lehet rövid kimenetelű, átmeneti, tartósabb ideig tartó avagy állandó. Tartson bármeddig, míg egy nő elvált, addig jószerivel olyan, mint ha kakukktojás lenne az aranyszárnyú madarak között. Stigma van rajta.

Kik az aranyszárnyúak? Azok a nők, akik házasok és ufóként tekintenek az elvált nőkre. Mintha velük a válás soha nem történhetne meg. (Pedig igen, és bármikor) A jelenség bántó, akkor is, ha az elvált nem akarja magára venni, a házas meg nem akar bántani. A humor oldhatja a feszültséget.

Ez a kérdés régóta foglalkoztat. Talán azóta, hogy a válás szele megcsapta a házasságomat, és először mozgatta meg a homloklebenyemet, hogy elváltnak lenni megbélyegzőnek tűnik. Ma már tudom: nem csak tűnik, az is. Elvált nőnek lenni mai napig egy stigma. Nem véletlenül éreztem magamat rosszul attól a gondolattól, hogy mi vár rám majd azután, hogy külön megyünk a férjemmel. Stigma várt.

Jelentem, a válás óta eltelt tíz év, és én életben maradtam. Stigma ide vagy oda. Mert persze ezt is, mint minden más fájdalmat, életváltozást túl lehet élni. A hangsúly azon van hogyan. Nekem ezen, mint sok minden más nehézségen a humor segített át, és az a józan tudat, hogy senki sincs védve.

Csúnya gondolat, de amikor bántódás ért elvált állapotom miatt, akkor mindig arra gondoltam: egyetlen egy férjezett nő sem védett attól, hogy ne kerüljön ebbe a másfajta családi állapotba, mint amiben én vagyok. Merthogy elvált nőnek, anyának lenni is egy családi állapot. Az elvált emberek is családot alkotnak egy vagy több gyerekkel. Vagy jószerivel önmagukkal. És ők is emberek.

Elvált nők klubja

Az Elvált Nők Klubja című filmet először még lányként néztem meg. Aztán láttam férjezettként is. A volt férjemmel is megnéztük nem is egyszer. Akkor is nagyon jót nevettem a történeten, és átéreztem a nők helyzetét, de megérteni csak később, elváltan tudtam igazán, hogy egy válás során kerülni a nagy igazságokat mennyire nehéz. Mert az igazi humor és a gyógyír abban van, amikor az ember csak a gondolatokkal játszik.

Mert spagettit önteni nyilvánosan a másik fejére olyan látványos. Ahogyan tányért hangosan hozzávágni a másikhoz is. Magunkkal viszont elszámolni egy kirohanásunk után már nem. Megtanulni, hogy a válás mind a két embernek fáj, csak másként. Viselni azt, amikor nem mi adjuk ki drasztikusan a dühünket, hanem a másik. Hónapokig nézni a bevert, és így leszakadt ajtót. Mert a másik dühe, hála az égnek nem rajtunk, hanem az ajtókereten csapódott.

Elvált nők klubja című filmben, három fantasztikus színésznő: Bette Midler, Goldie Hawn és Diane Keaton számtalan módon mutatja be milyen érzelmek mennek át egy nő agyán válás alkalmával. Milyen is az, amikor felszínre tör az addig elfojtott, saját maguk számára háttérbe szorított, gyakran negatív érzelmeik.

Amit gyakran nem segít feldolgozni, hanem ellenkezőleg tovább szít a környezet, direkt vagy indirekt módon. A film azt is megmutatja hogyan viselkednek az elvált nőkkel a férjezett nők. Ami senkinek nem jó, főleg nem annak, aki igyekszik megtalálni az új helyzetben új önmagát. Sérülten.

Nem a Marsról érkeznek

Az elvált nők, nem a Marsról érkeznek. Korábban ők is házasok voltak. Feltehetőleg életre szóló szándékkal mentek férjhez, boldogsággal és hittel mondták ki az Igen-t. Szerelemben, szeretetben indultak neki a férjükkel a közös életüknek. Én is így tettem. Majd másként alakult.

Egy válás során az ember, egy nő rengeteg mindenen megy át, olyan új és más élettapasztalatokat szerez a másikról és önmagáról, amit talán sosem tapasztal meg saját magával kapcsolatban, ha házas marad. Számtalan dologban megváltozhat, mégsem lesz más nő, mint a többi. Attól még, mert elvált lett, még a Földről származik. Mégis gyakran találkozik azzal, hogy más nők úgy tekintenek rá, mintha a Marsról érkezett volna.

Házasként még erős túlzásnak gondoltam, hogy egy elvalt nő újra és újra úgy érezze, rá másként néznének az emberek. Majd én is megtapasztaltam, hogy ez tényleg így van. Ez a jelenség az idő előrehaladtával egyáltalán nem csökkent, csak már én magam gondolok erre másként, már nem viselem a szívemen, ellenkezőleg azonnal felismerem, a másik élete melyik szakaszában állhat, hogy úgy reagál a családi állapotom tényére, ahogy. És már nem is bosszant. Volt idő, amikor bosszantott a megkülönböztetés. Ma már, ha a helyzet úgy kívánja nevetni is tudok rajta. Vagy együttérezni a másikkal, aki amúgy szenved a házasságában.

Nem minden arany, ami fénylik

Mert a házasság biztosnak mondható vagy annak vélt védelmében a nők hajlamosak ufóként tekinteni a másikra, mintha az csakis azért lehet elvált, mert „valami nincs rendben vele”, párhuzamosan magukban erősítve azt, hogy ők maguk viszont nagyon is rendben vannak, hiszen házasok. Ez, vagy az ehhez hasonló gondolatok egy másodperc alatt ülnek ki a férjezett nők arcára, ahogy kiderül számukra, elvált nővel van dolguk.

Persze, e-mögött a tekintet mögött sok minden lehet, az sem ritka, hogy kiderül, rossz házasságban élnek, amit maguknak sem akarnak bevallani, vagy igen, de nem tudnak, akarnak szabadulni belőle. Vagy éppen egy válság közepette vannak, amiből jó esetben pont együtt próbálnak kimászni a férjükkel, és az elvált nő jelenléte, létezése számtalan rossz érzést kelt bennük. A stigmától való idegenkedést, félelmet.

És még az is megeshet, hogy félni kezdenek az elvált nőtől, félteni a saját életüket, pozíciójukat, mert az a stigma is él, hogy az elvált nők mások férjeire vadásznak. Kijavítanám a gondolatot: nem akarnak vadászni, legfeljebb párra szeretnének lelni. Nem a nős férfi a kiszemelt példánya. Csakhogy a nős férfiak nem feltétlenül őszinték a családi állapotukat illetően. De ebbe a jelenségbe most ne menjünk bele.

Kölcsönadnád a férjedet?

Az ilyen arckifejezések a legváratlanabb pillanatokban is érkezhetnek. A legutóbbi a szomszédom arcán láthattam. Péntek kora este volt, a fiam a szobájában éppen a vikingekről nézett egy YouTube videót, én meg a vacsorakészítéssel voltam elfoglalva, amikor csengettek. A csak látásból ismert szomszédnő egy másodperc alatt darálta el a következő mondatot: – Ne haragudj, a férjed esetleg itthon van, vagy mikor ér haza, már a bejárati ajtóban áll a víz, és én nem tudom elzárni a fővezetéket, kölcsönkérhetem, hogy segítsen?

A kérdésre nem lehetett másként válaszolni mint így: – Elvált vagyok, nincsen férjem, de ha lenne szívesen kölcsönadnám…

Nem kellett tükörbe néznem, hogy lássam a stigmát magamon, mert a szomszédom arca egy tizedmásodperc alatt változott meg, ahogy leesett a számára, hogy csak egy fal választja el őt egy ufótól. Amit én gyorsan elültettem azzal a nyugtató mondattal, hogy bizonyára mi nők is meg tudjuk oldani a helyzetet.

Három helyre csöngettünk még be, de tudtam, hogy ebből két helyen tuti nem járunk sikerrel. Az ott lakó férjek abban az időszakban nem szoktak otthon lenni, de igyekeztem megnyugtatni, ha nem találunk egy férfit sem a házban, akkor nekünk kell megoldani a helyzetet. Vagyis hiába vagyok ufó, neki sem jobb nálam minden esetben Földlakóként.

A különbség legfeljebb annyi, hogy este amikor a  férje hazaér feltehetőleg megnyugtatja, megdicséri, hogy milyen ügyesen elhárította a problémát, nekem meg legfeljebb a barátnőim vagy az anyukám gratulálnának egy hasonló helyzetben. Merthogy a szomszédom egyébként, a harmadik helyen végül talált egy kölcsönkérhető férjet, aki elzárta neki a csapot. Ez a probléma megoldódott.

De ahogy egy stigmát nagyon is jól ismerő barátnőm minderre reagált: – Azért Ági, ne nagyon lepődj meg, ha hirtelen beállítana hozzád a Ghostbusters! – vagyis a humor ellenére, a stigma még rajtam van.

Fotó: Getty Images