Úgy képzelem, hogy aki még nem járt terapeutánál, el sem tudja képzelni, hogy ott mi történik majd. Mit kell egyáltalán csinálni? Akik már jártunk, nagyjából képben vagyunk, de egyforma egyik szakembernél sem lesz, hiszen emberek vagyunk. Jonah Hill nem mindennapi dokumentumfilmjével – amelyet saját terapeutájával, Phil Stutz-al készített – beleshetünk egy valódi ülésre. Az eredménye egyszerre meglepő és megkapó.

Egy dokumentumfilm kapcsán szerintem elsőre az jut eszünkbe, hogy a valóságot mutatja. Vagyis igyekszik azt mutatni a műfajnak megfelelően, mégis az életről szól, nem egy játékfilm. Saját életünkből is biztosan tudjuk, hogy a valóság olykor szubjektív. Kinek mi az igazsága? Ki mit tekint valóságnak?

Egy dokumentumfilmtől mégis azt várjuk, hogy legalább törekedjen az élet valódiságát megragadni. Jonah Hill amerikai színész és rendező Netflixen látható dokumentumfilmje többet tesz ennél. Ez az ő saját valósága, de olyan hihetetlenül őszinte és emberi, hogy ennél jobb jelző most eszembe sem jut. Egyszerűen ad. Pedig ő csak a pszichiáterével, Phil Stutz-al beszélgetett. Nekem nagyon tetszett. Egyszerre meglepő és megkapó. Igyekszem elmondani, hogy miért.

Én és a terapeutám

Nehéz összefoglalni ennek a másfél órás alkotásnak az esszenciáját, hiába néztem meg egymás után kétszer is. Olyannyira tömény, sok információt ad át, közben pedig – nem tudok szabadulni ezektől a jelzőktől – hiteles, őszinte, emberi, inspiráló, amire én még nem igazán láttam filmes példát. Legszívesebben leírnám a teljes filmet szó szerint. De azt nem lehet.

A hitelesség lehet az egyik kulcs. Ebben a filmben nincsen semmi elrejtve. Tényleg semmi. Ha már dokumentumfilm: ugyan, ki kérdőjelezné meg, hogy ami elhangzik a saját ülésünkön, a saját életünkről, nem igaz? Lassan bontakozik ki, de a végére mégis teljes történetté áll össze.

Jonah Hill, A Phil Stutz-módszer című film rendezője, egyben Stutz kliense

Nagyon megnyugtató, ahogyan a két fél egymással beszél. Érezni a tiszteletet, a szeretetet, az elfogadást, az egymásra figyelést. Ritka egy pszichológus-kliens kapcsolat esetében, bár úgy érzem, ennek a valóságban is így kellene lennie. Mivel van saját tapasztalatom is jócskán, tudom, hogy nem mindig van így. És erre egyébként Hill is utal a filmben, amikor azt mondja, a korábbi pszichológusai mindig tartották a távolságot, és csak meghallgatták, de nem adtak semmi kapaszkodót a kezébe.

Ezek szerint ez a jelenség nem kizárólag Magyarországon van jelen, hanem Amerikában is. Stutz módszere valójában azért más, mert már fiatal szakemberként is érezte, hogy a folyamat lassúsága miatt sokan szenvednek egy terápiában. Ő viszont cselekvésre ösztönöz, eszközt ad a kliensek kezébe, amelyekkel pozitív változást érhetnek el az életükben. De nemsokára kitérek a módszerre is bővebben.

Ez a két ember tálcán nyújtja át nekünk az életét, amiből csak tanulni lehet, s hiába szól másokról, eggyé tudunk válni a szereplőkkel. Tényleg hihetetlen, de így van.

A Phil Stutz-módszerről

Jonah Hill elmondja a film elején, hogy miért készítette el a filmet. Egyrészt szerette volna bemutatni azokat a módszereket és eszközöket, amelyeket Phil Stutz neki is megmutatott, s amelyekkel együtt dolgoztak, és Hill-nek nagyon sokat segített az életminőségének javításában.

Másrészt szerette volna kifejezni a szeretetét Stutz fel. Hogy úgy mondjam, a hódolatát, ezzel pedig azt hangsúlyozva, hogy életünk során vajon hány embernek lehetünk hálásak az önzetlen segítségükért, és ezt vajon meg is köszönjük nekik? Ezeknél mégis többről van szó.

Tehát még egyszer: Hill Phil Stutz-ról akart dokumentumfilmet készíteni. Mondanom sem kell, egészen más sült ki belőle. Sokkal jobb. Menet közben alakult a film, amelyet kliens és pszichiátere együtt fejeztek be. Néha nem volt egyértelmű, hogy ki kérdez kit? Ki segít kinek?

Phil Stutz amerikai pszichiáter

Bár egy egyenrangú beszélgetés alkalmával ez a tényező teljesen evidens. Azért ez mégis egy dokumentumfilm. Az eredeti szándékot mégis benne hagyták a filmben. Hill, mint rendező nem fogta ezt a kijelentését és dobta a kukába a vágószobában. Felvállalta ezt is. Igen, mást akart, más lett belőle. Én meglehetősen kedvelem ezért a húzásáért. Is.

Egy két szereplős, gyakorlatilag kamaradarabot látunk. Hiába ez egy dokumentumfilm, a téma és a szereplők személyisége, érdekessége, a sodró lendület miatt akár színházban is el tudom képzelni. Phil Stutz személyében láthatón megtört, testileg gyenge, de mégis erős férfit látunk. Már a film elején szóba kerül, hogy mindig ad rajzot is a pácienseinek, mert így látják, egyértelműbb, mit tehetnek. (Stutz írását és rajzait Hill felhasználta a filmben is.) Minden rajz vonala göcsörtös Később kiderül, miért. Phil Stutz fiatal kora óta Parkinson-kórral él. Nem köntörfalaz. Elmondja, hogy ez hogyan és miben gátolta az életében, és miben segítette. Például évtizedek óta mindennap az egyik legnehezebb tevékenysége kikelni az ágyból.

Sebezhetőség nélkül nincs előremozdulás

Folyamatosan viccelődnek egymással. De nem kínos poénok ezek. A helyzet komolyságát erősítik. Hill egyszerre direktor, kliens és hódoló. Hihetetlenül emberi. Akkor is, amikor ledobja a parókáját, és elmondja Stutz-nak és a nézőknek, hogy a film nem úgy halad, ahogyan ő tervezte, és valójában már több mint egy éve forgatnak. A paróka pedig azért kellett, mert most már másmilyen a frizurája.

Ha úgy tetszik, ezután szabadul el igazán a film. Azt mondja Stutz: – Nincs más választásod, mint hogy őszinte legyél. Hagyd magad hibázni. Ha tökéletes lennél, az ellentmondana mindannak, amit csinálunk.

Előbb utóbb muszáj kialakítani valamiféle intimitást, és onnantól kezdve minden kiszámíthatatlan lesz. Ez elkerülhetetlen. A kudarc az lenne, ha nem sodrodnál az árral, és nem merülnél még mélyebbre.

– Hogyan menjek még mélyebbre? – teszi fel a magától értetődő kérdést Hill.

– Csak egy mód van rá, te magad. Sebezhetőség nélkül nincs előremozdulás. A kudarc, a gyengeség, a sebezhetőség mind olyanok, mint egy kapocs. Összekötnek téged a világ többi részével.

És az őszinte és mély beszélgetés a két ember között folytatódik. Egyik kérdés jön a másikból, egyik gondolat követi a másikat, miközben kezd kibontakozni a Phil Stutz-módszer és azok eszközei.

Minden valódi és mély dologhoz két ember kell. Egy sosem elég, ez egyfajta rezgés.

Semmi sem tökéletes a filmgyártás sem. Ha valami nem úgy jön össze, a kudarc végül úgyis beindít valamit. Csak azt kell mondanod, hogy megteszem, ami most tőlem telik, lépek előre egyet, és újra megteszem, ami tőlem telik.

– Nekem kell feltennem a következő gyöngyöt a gyöngysorra. Ez a legjobb motiváció. Mindig csak egyet. Az is egy gyöngy, ha kimászok az ágyból. Minden gyöngy egyenlő. Nem mérem a cselekedetek mértékét – folytatja a metódusának szemléltetését Phil Stutz.

A kiút: aktív szeretet

Az amerikai pszichiáter módszere azért tetszik, mert láthatóan tényleg ad. A filmben többször kéri meg Hillt, hogy csukja be a szemét, és kövesse az instrukcióit. Ezeket a gyakorlatokat akár mi is elvégezhetjük velük. Ilyen például az a gyakorlat, amikor az aktív szeretet mozgósítja. Stutz szerint minden ember minden sérelemért, bántásért elégtételt akar, de ahogy annyi minden mást, így ezt sem kaphatjuk meg másoktól.

Aktív szeretettel tudunk ebből a negatív spirálból – ők útvesztőnek hívják – kikerülni. Gyakorlatilag együttérzünk azzal, aki bántott minket, megértjük őt, ezáltal bátrak leszünk, és ez a bátorság hatalom. Így tudunk a sérelmen továbblépni.

Phil Stutz egyik rajza, egyben a film egyik illusztrációja

Az is elhangzik, hogy fájdalom, bizonytalanság, állandó munka hármasával örökké együtt kell élnünk, Phil Stutz szerint mégis az az igazi magabiztosság, ha tudunk bizonytalanságban élni.

– Ez ad esélyt az előremozdulásra. Aki hajlandó kockáztatni, aki hittel cselekszik, és vállalja annak következményeit. Mindig csak a következő lépéssel foglalkozik, nem pedig magával a problémával – mondja.

Phil Stutz is ember

A kölcsönösség erőteljesen vonul végig a filmen. Amikor a párkapcsolatokra terelődik a szó, Phil Stutz szinte a kamerák előtt döbbenne rá, hogy a negyven éves se veled, se nélküled kapcsolatát bizony ő rontotta el.

– Előfordulhat, hogy a betegséget kibúvónak használtad, hogy ne kelljen számodra ijesztő döntéseket meghoznod? – teszi fel a kérdést Hill. Stutz pedig egyetért. Majd Hill hozzáteszi: a terápián éppen korábban arról beszéltek, hogy egy párkapcsolatban csak akkor lehetünk sikeresek, ha teljesen sebezhetőek vagyunk.

Igaz, az ember olyan, hogy állandóan lebeszéli magát a boldogságról. Pedig érdemes megerőltetni magunkat a boldogságért cserébe. Hill megkérdezi azt is, hogy Stutz lát esetleg esélyt a kapcsolat folytatására? A válasz ott van a film végén.

A fura, de éppen ezért elképesztő dokumentumfilm végén Hill ezt mondja: – Nem számít, mások mit gondolnak a filmről, csak hogy befejeztük. Együtt. Phil Stutz pedig ezt: – Úgy érzem, a film kezdete óta közelebb kerültem hozzád.

A filmmel tehát nem céljuk megváltani a világot, vagy kimondani az egyetemes igazságot. Csak beszélgettek egy jót. – Ez vagy a világ legjobb, vagy legrosszabb dokumentumfilmje lesz – mondta még az elején nevetve Stutz. Én az első állításra tippelek.

Fotó: Netflix

(A nyitóképen és a belső fotókon részletek láthatók A Phil-Stutz módszer című dokumentumfilmből)