Úgy érezte, kiégett. A héten többször éjszakázott, de nappal is hívogatták, így nem tudta magát kipihenni. Lehet, hogy ilyen lelkiállapotban be se kéne ugrania az apjához, fordult meg a fejében, mert abból mindig csak baj van… aztán mégis leszállt a buszról, és arcát a napsütésbe tolva, szélnek feszülő kabátját magára húzva indult el a körúton. Jól esett az előszoba melege. Azért ez még mindig csak március.
Mit csináltok a hosszú hétvégén? – kérdezte az öreg nyers hangon, miközben elmélyülten vizsgálta a zaccot kávés csészéje alján.
Kirándulunk, bár én legszívesebben átaludnám az egész napot – válaszolta, de meg is bánta hirtelen: tudta, hogy ebből vita lesz. Nem tudta eldönteni, hogy melyik rosszabb: a kicsattanásai, vagy a fajta elfojtott, keserű fejmosás, és azt sem tudta, most melyik fog éppen következni. Tudta, hogy az apja az ő kamasz gyerekeit is lenézi. A saját unokáit.
Tudod, fiam… a mi időnkben… – kezdte nyomatékosan az öreg, s ebből ő pontosan tudta, hogy a megsemmisítő monológ fog következni – nem csak, hogy hosszú hétvége nem volt, de még kétnapos sem. Sőt, mi igazából mindig dolgoztunk. Mindig. Azt érted, fiam? Dehogy érted! Nem értesz te semmit, mint ahogy a következő generáció sem sejti, hogy mit jelent: dolgozni. Egy történelmileg és politikailag is fontos, szenvedélyes eseményre sem tudtok már ráhangolódni. Vagy ha igen, az is hazugság, képmutatás, áh, nevetséges. Hosszú hétvége, mi? Meg kirándulás, alvás… Szép, mondhatom.
Szelíd szavakkal is lehet beszélni
De apa… – a kifújt levegő hirtelen szavakká alakult, de az öreg közbevágott.
Tudod, fiam… minden kornak megvannak a harcosai, meg a bólogatói. Az építői meg a pusztítói. Ma már főleg ez utóbbiakból van sok. Bosszantó, hogy a mi családunkban is felütötte a fejét ez.
Zssss… ssshhhh… prrrr… ennél a jól megszokott mondatnál aztán kikapcsolta a fülét, és nem hallott mást, csak valami zavaros sistergést. Gondolataiba merült: eszébe jutottak fiatal évei az orvosin, majd a klinikán. Az éjszakák, melyeket tanulással töltött, az első zokogás a mosdóban, miután elvesztett egy beteget. Felidézte élete egyik legszebb napját, azt az adventi vasárnapot, amikor Klárival találkozott: a lány gomolygó leheletét bámulta, miközben az zsíros kenyeret osztott az utcán. Hamar eljegyezte, mert ő már akkor harcosnak látta: olyan nőnek, aki nem adja fel, aki küzd, épít. Pont olyannak gondolta, mint amilyennek az apja sosem. Klárinak Corrie ten Boom volt a példaképe. Azt mondta, olyan akar lenni, mint ő: szerinte ugyanis a szelíd szavakkal is lehet harcolni, és egyetlen befogadott élettel is megváltoztatod a világot. Szerelmes volt ezekbe a szavakba, és nem csak azért, mert a felesége mondta, hanem azért is, mert éppen azt fogalmazta meg, amit ő is gondolt a világról.
Hazaszerető harcosok: Március idusán, generációkon át
Többször kínáltak neki állást. Nem, nem csak külföldön – bár azzal sem volt semmi baja, ha valaki úgy, ott látta meg az építés, segítés lehetőségét – hanem a politikában, a kisvárosa vezető testületében, orvosi csoportokban. Az apja mindig a szemére is vetette, hogy gyáva volt, amiért egy-egy ilyen lehetőséget elutasított. – Most végre lehetnél valaki! – mondogatta. De ő már valaki volt: megtalálta az útját, és másokért élt, szabadon. – Biciklis harcosom! – búcsúzott el tőle egyszer Klári, és ez annyira tetszett neki.
Nem, nem tartotta hazaárulásnak azt, hogy a mostani hosszú hétvégét pihenéssel töltik. A harcot nem egy nap alatt nyerik, és nem csak a hangosak győznek. Hazaszerető harcos mindenki, aki töretlenül, mindvégig, másokért élve él: óvónők, földművelők, pékek, orvosok…
Hirtelen feleszmélt: az apja még mindig mondta. Keserűen, bőbeszédűen, másokat mocskolva, magát az égbe emelve.
– Viszlát, apa, mennem kell! – az ajtót a szél csapta be utána, de nem is bánta, jó volt végszónak.
Kép: Szoknya és Nadrág Magazin
