A CT-szimulátor vizsgáló szoba ajtaja előtt ülök. Az ajtó felett időnként felvillan a Sugár veszély! – kijelzés. Akaratlanul számolom a villanásokat. Óvatosan nézek körül a váróban. Pár ember visel már csak maszkot, nem kötelező a legújabb rendelet értelmében hordani az egészségügyi intézményekben sem. Így már többet lehet látni az arcokon, a fáradt tekinteteken túl.

Mert a tekintetek többnyire megviseltek, fáradtak. Fárasztó a küzdelem, a vizsgálatok, a beavatkozások, a kezelések, a rutinellenőrzések szüntelensége. Már gyógyultan is. De persze akad érdeklődő, kedves, bizakodó, derülátó, játékos nézés is. Van, akivel összeakad a tekintetünk. Mindketten álljuk a másikét. Nincs benne kutakodás, győzni akarás, kíváncsiság – csak a játék. Végül én kapom el a tekintetemet, amikor nyílik az ajtó, és kilép rajta a barátnő, akit kísértem.

Már ez az idő is elérkezett, tizenegy év után, amikor képes vagyok az onkológiai központba nem magam miatt menni kontrollra, hanem mást elkísérni. Már rég nem kell azok elől a bizonyos tekintetek elől menekülni. Amit ki nem állhattam.

Ez a tekintet nem itt és nem most a Kékgyolyóban jutott az eszembe, hanem napokkal ezelőtt egy sorozatot nézve. A Szentjánosbogár lányok közben. Kétévados film. Míg az első évad a szereplők életének nehézsége ellenére is könnyű, felszabadító, vidám és bulis volt, addig a második évad, második fele már nagyon nem. Abban láttam azt a tekintetet, ami elől menekültem éveken át.

Amiből egyértelműen kivehető az aggodalom, a félelem, a szánakozás, a reménytelennek tűnő bizakodás a másik nézéséből, miközben rám néz: tudom, hogy meghalhatok. Benne van a pakliban. A ráknak lehet halálos kimenetele. Gyűlöltem. Értettem, hálás voltam a szeretetért, amivel gyakran párosult. De gyűlöltem.

Két barátnőről szól ez a sorozat, akiket három idősíkban láthatunk, barátságuk kezdetén 14 évesen, majd a harmincas éveikben és a negyvenen túl. Amikor egyikük beteg lesz, ő kapja azt a tekintetet, ami elől menekültem. A gyógyulásom egyik adaléka volt az a vágy is, hogy ne kelljen ezek elől a tekintetek elől menekülni.

Gyógyulként nem feledhetem, bármilyen nehéz, az ember igenis tudja rendezni az arcát. Vagyis kell a játék, a cinkos mosoly. Remélem sikerül: – Viszlát, jobbulást!
– Viszlát, viszont!

Fotó: GettyImages Signature