Manapság divatos mindenért panaszkodni, azért is, hogy milyen nehéz szülőnek lenni, mennyi macera egy gyerek. Még azoktól is jön a panasz, akiknek van segítségük. Ahol mindkét szülő mellett a nagyszülők, és még akár egy babysitter is jelen van. A „kedvenc ” ilyenem, amikor az instamami bejelentkezik azzal a melegebb éghajlatról, hogy alig tud napozni, mert a gyerekekkel játszania kell(ene) a tengerparton. Szar neki. Megértem.

Én is napoznék a tengerparton, magamról levakarhatatlan két gyerekkel. Na nem a napsütés miatt szeretném ezt, hanem azért, mert akkor nem egy egyke gyerek szülője lennék. Máris megoldódna az örökös: miért nincs testvérem – kérdés? Ráadásul, úgy, nem a kitavaszodni nem akaró télből írnám ezt a jegyzetet, hanem a forró nyárból jelentkeznék. És még panaszkodhatnék is arra, hogy nem látom a monitort a vakító napsütéstől. Már amikor a gyerekem hagyná, hogy dolgozzam.

Mert a gyerek valóban macera. Mégpedig beláthatatlanul és végeláthatatlanul sok(k). Teljesen mindegy, hogy kicsi vagy nagy. A kisgyerek nem kis gond, a nagy gyerek pedig meg nem nagyobb gond, csak más. Egy gyerek mindig akar valamit. Például tanulni, cseperedni, érni, felnőni, önállósodni, mégpedig úgy, hogy tőlünk, szülőktől, felnőttektől megtanulja, hogyan kell(ene) azt tennie ügyesen, helyesen, jól. Úgy, hogy abból profitálhasson.

De az a kiábrándító igazság éri a gyerekeket nap, mint nap, hogy kevés felnőttől tanulhatnának valóban valamit. Például jó modort, becsületességet, előzékenységet, kedvességet, és vehetnek át jóindulatot és szeretetet. Mert, mi felnőttek hiába vagyunk már jóval túl a 18 karikán, és vagyunk elvileg tapasztaltabbak, érettebbek a gyerekeknél, nagyon-nagyon sokszor nem vagyunk okosabbak náluk. Főleg nem a szürke hétköznapokban. Vagyis többnyire. 

Számtalanszor vesszük a gyerekeket semmibe, úgy hogy észre sem vesszük: például akkor, amikor arra panaszkodunk mennyi bajunk van velük. Mintha a gyerekeink kérték volna, hogy a világra hozzuk őket szülőként. Vagy tanítsuk őket pedagógusként.

És a gyerekeknek a számukra idegen felnőttekkel sem jobb a helyzetük. Mert a felnőttek gyakran érzik ‒ helytelenül ‒ a koruknál fogva felruházva arra magukat, hogy csak úgy semmibe vegyék a gyerekeket, kérdés nélkül kifogásolják és kritizálják, vagy akár ignorálják őket.

Ezek a helyzetek ott hevernek az utcán, például a gyalogátkelőhelyeken, ahol gond nélkül kelnek át a felnőttek a piros lámpán azzal, hogy sietnek, miközben ugyanott gyerekek várnak türelmesen a zöld jelzésre.

Vagy szintén az idő szűkére fogva, a felnőttek simán beállnak a kamaszok, tinik elé a sorba a pénztár előtt a kisboltban, a nagy áruházban, a moziban, csakhogy két perccel hamarabb végezhessenek. És gyakran visszaköszönni is elfelejtenek, a tisztelettudóan és hangosan köszönő tininek a lépcsőházban, az utcán.

Az ignorálásnak nincs vége, a felnőttek gyakran akkor sem hall(gat)ják meg a gyerekek véleményét, amikor amúgy pont a gyerekről van szó: az iskolában, az orvosnál, de még egy könyvesboltban sem. Hétszentség, hogy a könyvárus jobban tudja mi érdekli a gyereket, mint saját maga. 

Ahogyan a felnőttek akár arra is képesek, hogy vitába szálljanak egymással a másik gyermeke jelenlétében, nem törődve a szülő méltóságával és a gyerek lelkével. Ez gyakori ott, ahol sok ember fordul meg, ahol többnyire véletlenül léphetünk a másik lábára. Vagy a közlekedésben, ahol a KRESZ szabályait minden felnőtt máshogyan értelmezi, ahogy a jó modort is, vagyis a felmenők emlegetésében még a gyerekek jelenléte sem fogja vissza a felnőtt káromkodót.

A végtelennek tűnő sorban pedig elkerülhetetlenné lesz a kérdés: mégis kitől tanulhatnának a gyerekek akkor, amikor mi, felnőttek gyakran nem is mutatunk jó példát? Amikor a felnőttek is elvetjük a lehetőséget attól, hogy tanulhatnának az emberek egymástól jót is, szépet is.

Fotó: Unsplash
Grafika: Mucsi Boglárka