Az egész a kávéval kezdődött. Amiben nincs semmi különös. Az emberek feketéznek. Az egész ügy akkor kapott nagyobb jelentőséget, amikor a helyszínből kérdés lett. A színfalak valóban megváltoztatnak mindent. Helyszíni riport egy kávézásról, a fehérvárcsurgói Károlyi Kastélyból. Ahol eljátszottunk a gondolattal: arisztrokraták vagyunk, miénk az egész birtok.

Kastélynézőben, adjuk a címet írásunknak, de sejtheti az olvasó, hogy ennél sokkal többről volt szó: Az egész valóban a kávéval kezdődött. Nincs ebben semmi különös. Ha a reggeli első csészére asszociálunk, akkor hálóruhában állunk a konyhában, ébredés után automatikusan főzzük a feketét. Van, aki a gyors verziót választja vagy a kotyogóst, nekem kell a legalább tizenöt bárnyi nyomás. Sietni kell, a gyereknek negyvenöt perc múlva becsöngetnek…mi pedig szerzőtársak és barátnők kávézni mennénk, úgy hetven kilométernyi távolságra…

Lehet egy kávéért utazni ennyit?
Igen!

Kávézzunk kastélyban!

Mint barátok és mint kollégák is, szoktunk Helgával együtt kávézni. Bár otthon is képes vagyok flancolni a különféle ízesítésű kapszulákkal, sziruppal, a tejhabra szórható ízekkel és színekkel, például a mézes-rózsaborssal hintett latte különösen izgalmas, de a nappalim, az még is csak a nappalim. Ahogy a környékbeli kávézók, az elmúlt évek során is kevésbé hangulatosak már nekünk, akkor sem, ha csak havonta néhány alkalommal van lehetőségünk közösen feketézni. Ismerjük már azokat.

Így meg sem lepődtem Helga ötletén, és nem is kérdeztem vissza, miért éppen egy kastélyban kávézzunk? Azért sem, mert azonnal éreztem, ez nem csak egy kávézás lesz! Több lesz, mint egy szokásos barátnői találkozás. Több, mint egy szerkesztőségi megbeszélés. Autókázás. Kaland. Kirándulás. Hétköznap, gyerekek nélkül. Kávé egy kastélyban.

A Kastélyban!

Birtok-ellenőrzésre megyünk.

Mi ketten. Helga és én. A két kontesz.

Mi most egy játékba kezdünk, a neve legyen Kastélynézőben – amiben elképzeljük, hogy a valóság nem az, amiben élünk. Szeretnénk hinni, hogy arisztokraták vagyunk és van egy kastélyunk. Sőt, nem is egy kastélyunk van, hanem több is. És ahová most elutazunk kávézni, tulajdonképpen az a kastély is a miénk. M pedig megnézzük, ellenőrizzük, hogy minden rendben halad-e a birtokon.

És kicsit lelkizünk. Ránk fér. Még friss a seb az arcomon. A fotókon is látni. A bőrrák eltávolítás nyomai. És az élet is nehéz. Mindenkinek vannak nehézségei. Helga is ki akarja önteni a szívét. Nem könnyű a gyerekekkel.

Lovaskocsi 

Október közepe van. És végre elindulhatunk. Baleset történt, torlódás van az utakon üzeni Helga, de aztán jelentősebb késés nélkül begurul a parkolóba. Nem, nem lovaskocsival érkezik, de egy percig sem kérdés, hogy mi most egy hintóval utazunk a Kastélyba. (Szinte) halljuk a patkók dobogását, még úgy is, hogy a Waze női hangja időnként jelzi az útirányt: – Kétszáz méter múlva, hajtson jobbra.

Lélekben, természetesen nem farmert viselünk, hanem abroncsos ruhát, ahogy a grófnőkhöz illik. Ahogy a hetven kilométert sem egy óra alatt, megállás nélkül tesszük meg, hanem hosszabb idő alatt, hiszen a lovaskocsi lassabban közlekedik, és a lovas több ízben is gondoskodik a frissítőkről. Hiába, lovaskocsin utazni nem olyan kényelmes, de meg kell hagyni, valóban romantikus! És amikor a lefüggönyözött hintóból kitekintve meglátjuk a Kastély parkját, felsikoltottunk: – Nézd Grófnő, a mi birtokunk!

Komótosan gördülünk be a Kastély elé, ahol egy lélek sem fogad bennünket. Illetve dehogynem, elképzelésünkben, a teljes személyzet felsorakozik a fogadásunkra, pont úgy, ahogy egy hónapja láttuk a moziban a Downton Abbey-ben. (A filmről Helga ITT írt)

Ahogy a parkolóból a Kastély udvarára sétáltunk….rosszul írom… ahogy a fogadásunk után körbejárjuk az épületet, hogy szemrevételezzük annak állapotát, a spalettákat zárva találjuk, Helga kijelenti: – Szellőztetni kellene! Tárják fel az ablakokat! Ekkor hirtelen meglátom, ahogy egy kis beugróban felállványozták a homlokzatot, örvendésbe kezdek: – Nézze Kuzin, felújítanak!

Ugyan nem beszéltük meg, hogy a történetünkben milyen kapcsolatban legyünk egymással, de érezhetően kuzinok lehetünk. Ropog a lábunk alatt a kavics, amin sétálunk, de egyébként tökéletes a csend, pont úgy, ahogy egy kastély körül lennie kell. Sehol egy lélek! Csak mi ketten vagyunk.

Kastélynézőben 

Kirándulóként – és képzeletbeli kastélytulajdonosként – is feltűnik, hogy monumentális a mintegy 50 hektárnyi birtok, amin a csaknem 6000 négyzetméteres kastély épülete áll.

Helgával felidézzük a történelmet, miszerint a birtok első tulajdonosa a Hochburg család volt, a dátum akkor 1691-re esett. Az 1700-as években a Perényiek birtoka volt, akkor egy barokk kastély állt rajta. A mostani Károlyi- Kastély épületét 1844-ben kezdték építeni. Klasszicista stílusban.

Az épületet körülvevő park csodálatos: szépen rendezett fák, bokrok mindenütt. Az első fa, amit megtekintünk a grófnővel, egy közönséges gesztenye, de mielőtt még alacsony származása miatt kivágatnánk, gondolatban megbeszéljük a főkertésszel, hogy a jó egészségnek örvendő fák a parkban bizony 100-150 évesek, így aligha nevezhető még ez a gesztenyefa se közönségesnek, így szemet hunyunk a neve felett és megtartjuk.

Tovább sétálunk a parkban. Kedves kis tóhoz érünk, amelyet vadkacsák használnak leszállóhelyül. Jó látni, hogy a parkot használják. A szomszédos óvodából a kicsik gyűjtöttek faleveleket, a tó melletti padokon fiatal családok pihentek meg. Ilyen lehet az, amikor a múltat megőrzi a jelen. Csak úgy sallangmentesen.

Kicsit kizökkentünk a játékunkból: óvoda, babakocsi….de úgy teszünk, mintha nem is láttuk volna. Visszasétálunk a kastélyba. A hat éven át épült kastély előtti kertben a sövény tökéletesre van nyírva, csobog a kút a szökőkútban. Franciakerttel van dolgunk. Szikrázik a napsütés. A toronyórára tekintünk, pontosnak tűnik az idő. 10 óra van. A teraszon kör alakú asztalok sorakoznak, eldöntjük, kint kávézunk a napsütésben. Hiába van  – az ősszel ellentétesen – 28 Celsius fok, a méteres falak bent a múlt heti hűvöst őrzik. A Kastélyban már fűteni kell. A visszafogottan füstölő kéményből megnyugodva konstatáljuk, a személyzet már gondoskodott a melegről. Felállíttatjuk a fotómasinát, hiszen 1860-ban, a mobiltelefon és a selfizés még nem ismeretes. Az Itt repül a kismadár után csatt és füst, majd bemegyünk az épületbe, hogy kérjünk egy kávét.

Még a mellékhelyiség is királyi

Hihetetlen elképzelni, hogy korábban valóban életvitelszerűen használták a 19. században épült kastélyt. A berendezés korhű. Vagyis annak tűnik. Már a fogadótérben cirádás fotelek várják a megfáradt turistákat. A falakon festmények: nők, férfiak, gyerekek. Bevalljuk egymásnak, nem ismerjük mind fel őket, de jó érzés azt képzelni, hogy valaha közük volt a kastélyhoz. Odabent tényleg nem fázunk, és mindent a helyén találunk. A kilincsek fényesre vakszolva, a parketta tükörsima. Sehol egy porszem, a kedvenc könyveink vannak bekészítve a Kék-szalonba, le is ülünk olvasni. Később a fogadószobát is megtekintjük, bőven van hely az esetleges vendégeinknek. Üzenünk is haza – postagalambbal – a kastélyban minden rendben találtatik, jöjjenek töltsünk el együtt itt pár napot!

A földszinten berendezett szobák bámulatosak. Tiszták, rendezettek. A báltermet mi is kipróbáljuk. Jelentjük: táncolásra alkalmas! Jó tudni, hogy a kastély ma hotelként is funkcionál. Ha ilyen decens, de mégis bájos az előtér, talán elképzelhető, hogy milyen pompásak lehetnek a hálótermek. Itt még a mellékhelyiség is királyi. Mintha nem ott járnánk, ahol. Hatalmas ablakok és tükrök. Kiváló fotóhelyszín!

Kastélynézőben: A tűzriadó is fontos!

De mielőtt hazamennénk a kastélynéző kirándulásunkról, még iszunk egy feketét a teraszon. Végül is ezért jöttünk, és azért az (élet)érzésért, hogy felölthessünk magunkra – ha csak pár órára is – egy olyan női alakot, akik nem lehetünk a mai világban. Egy olyan alakot, amiben sosem élhettünk, amit csak a könyvekből és a filmekből ismerhetünk. Hogy utána, útban hazafelé, visszataláljunk majd valódi önmagunkhoz, akik olykor elvesznek a huszonegyedik század rohanó világában.

A valóságra a tűzjelző is emlékeztet bennünket, a Károlyi Kastélyban pont akkor tartanak tűzriadót, amikor mi ott vagyunk. Na meg a cica is jelez egy kurta ásítással, akit mi stílusosan Sissinek nevezünk el, nem vihetjük el, hiszen neki az otthona ott, a Kastélyban van. A miénk meg nem. Mi, csak kastélynézőben voltunk Fehérvárcsurgón. És kávézni.

Címlapfotó: Károlyi Kastély
Belső fotók: Szoknya és Nadrág Magazin