Képek a fejünkben: amik képessé avagy képtelenné tesznek bennünket

A képek a fejünkben folyamatosan ingerelnek bennünket. És determinálnak. Képekben látjuk magunk előtt a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket. Ezek a vizuális ingerek azok, amik építhetnek avagy rombolhatnak bennünket belülről. Képek, amik a mi fejünkben vannak, és rajtunk áll, hogy mit kezdünk velük. Képesek vagy képtelenek vagyunk a vizuális ingereinket jól kezelni?

Ugyanarról a dologról sokféleképpen vélekedhetünk. Akár úgy, ahogyan azt kisgyermekként láttuk otthon a szüleinktől, a közvetlen környezetünktől. Vagy teljesen máshogy.

Kezdetben kizárólag képekben rendeződnek az információk a fejünkben. Kisgyermekkorban ezek a mentett képek kiemelkedő jelentőséggel bírnak, annyira, hogy akár felnőttkorig is elkísérhetnek bennünket. Akár tévesen is, mert a mögöttes tartalmak, jóval később, vagy egyáltalán nem társultak hozzájuk. Ezek a képek rabul is ejthetnek, tévesen tájékoztathatnak bennünket. Azzal az érzelemmel, ahogyan kisgyerekként megéltük.

Családi képeink

Most nem a fotóalbumról beszélek, bár kétségtelen, hogy a családi fotók bizonyára sokkal többet mutathatnak meg az életünkből, mint amit első pillanatban meglátunk, észreveszünk egy képen. Akaratlanul. Akár hamis illúziót keltve magunkban. Lehet szépnek látjuk azt, ami nem is volt szép, vagy éppen fordítva.

A csálén álló csúcsról a karácsonyfa tetején maradhat olyan emlékkép bennünk, hogy nálunk nem kellett semminek sem tökéletesnek lennie, annyira nem, hogy tulajdonképpen észre sem vesszük a fotót nézve, hogy ferdén áll a dísz, mert mi csak a karácsonyfát látjuk és azt, ahogyan az ünnepet gyerekként megéltük. Az, hogy anya és apa közt mekkora perpatvar volt a díszítés miatt, arra nem akarunk emlékezni, de nem is tudjuk megmondani, miért nem bánjuk azt, ha felnőttként nem vagyunk képesek egyenesen felállítani a díszt a fa tetején. Vagy ellenkezőleg, pont ezért idegesít annyira, ha az nem egyenes.

Én például nagyon-nagyon sokáig azt hittem egy óvodában készült családi képről, hogy akkor még a szüleim együtt éltek. Boldogan. Jóval később, már anyaként tudatosult bennem az az információ, amit ugyan nem hallgattak el előttem, többször elő is került, de én mégsem vettem tudomást róla sokáig: a képen már nem boldogak a szüleim, és már nem is együtt éltünk. Nem tudtam, mert nem akartam, nem tudtam még feldolgozni, hogy akkor csak a kép kedvéért ültek össze a szüleim, középen velem. Az óvónők ajánlására. Anyák napja volt az óvodában. A fotóról belém égett kép még akkor is bennem élt, amikor a családi történelem ismételte önmagát, csak már nem én voltam a gyerek középen, hanem a fiam.

Ott abban a pillanatban dönthettem úgy, hogy azt, a családi képről vett hamis képet, asszociációt elengedem magamban, és megtanulom úgy látni, ahogyan azt kell, azt látni róla, amit az mutat. A szüleimet, amint már nem boldogak együtt, de tisztelik egymást annyira, hogy az alkalom kedvéért összeüljenek egy közös fotóra. És akkor én is így tettem, odaültem a volt férjemmel és a fiammal egy fotó erejéig. És ha viszontlátom most bármelyik képet, már csak az látom rajtuk: ezt lehet így is.

A kötődés újratanulható

Mert a magunkkal cipelt gyerekkori sérelmeinket bármikor lehetőségünk van átdolgozni, rendezni, hogy ne a múltunk fogságában éljünk, hogy mindaz, ami régen történt velünk, amit korábban nem tudtunk jól megoldani, az a továbbiakban már ne határozza meg negatívan a jövőnket. Az érzelmek átrendezése alatt az is nagy szerepet játszhat, hogy megértjük, korábban nem volt lehetőségünk jól megélni azt a bizonyos helyzetet, ami azóta is képként beragadt a fekünkben, de most már van lehetőségünk helyére tenni azokat.

Első lépésként lényeges felidézni a fájó emlékképet, és elismerni, hogy amit azon látunk, azok valóban fájdalmat okoztak, okoznak nekünk. Ezt a lépést nem lehet és nem szabad megspórolni, az érzelmekkel való őszinte és tudatos szembenézés fontos lépcsője a folyamatnak, hiszen, amíg nincs mit elengedni, addig továbblépni sem tudunk.

Így a családi kötődések is újra köthetők, újra tanulhatók, megszabadulhatunk a káros családi képektől, és egészséges képeket alakíthatunk ki. Az is a segítségünkre lehet, ha ezeket a képeket újra keretezzük. Az új rámában megvizsgáljuk a velünk történt rossz emlékképeket, és megkeressük mit tanulhatunk ezekből a nehéz helyzetekből, hogy ezzel erősítsük önmagunkat.

Képek a fejünkben

Persze tudnunk kell, hogy az emlékképeink újrakeretezése hosszú ideig is elhúzódhat, ami alatt a fájdalmas sebek újra és újra felszabadulhatnak, akár újra meg kell bocsájtanunk magunknak és másoknak, hogy el tudjuk engedni mindazt, ami negatív emlékképként él bennünk.

Pont azért, hogy jó, pozitív képeket lássunk magunkban, legyen bármiről is szó. Hogy ne képtelennek, hanem képesnek lássuk magunkat egy-egy akadály leküzdésére, egy nehéz helyzet megélésére. Mert a képek a fejünkben irányítanak bennünket. Az önértékelés lényeges eleme annak, ahogyan a vizuális elemeket látjuk és befogadjuk. Nem felejthetjük el, minél sötétebben gondolkozunk, az annál inkább átveszi az uralmat az elménk felett.

Sokkal jobban járunk, ha pozitív képekkel igyekszünk az agyunkban dolgozni: idén karácsonykor a legszebb karácsonyfa a miénk lesz, akkor is ha ferdén áll a csúcs a tetején, mert a boldogság nem ezen áll vagy bukik. Meg különben is, ha a gyerek teszi fel, nem apa vagy anya, akkor pláne nem lehet haragudni azért, ha az a csillag ferdén áll.

Avagy akkor is vanília illatú porcukorral tálaljuk idén a hókiflit, ha eddig mindig elégettük a kifliket, mert idén csakis szép képet dédelgetünk magunkban az ünnepi édességről. Előre determinálva a finom karácsonyi ízeket.

Fotó: Pexels