A falra szerelt telefon az Anker köz és a Király utca sarkán igen népszerű volt azok körében, akiknek még nem volt vezetékes telefonjuk otthon. Nyugodtan lehetett ott beszélgetni, bár akkoriban nem csevegtek hosszan az emberek. Ma sem igazán, inkább chatelnek. Egy őszi csendes vasárnapon egy férfi ült le megfáradtan a kirakat beugró padkájára.
Soha korábban nem láttam annyira szép kasmír kabátot élő emberen, mint azon a férfin. Csak a körút túl oldalán, a Harris közben a kirakatban egy próbababán. Akkor még számított, hogy melyik oldalon él az ember, mert az Asbóth utca még a hetedik kerülethez tartozott, már nem az ötödikhez, de a Madách Kamara közelsége, a Képeslapbolt, és az Aranypók mind jelezték, hogy na igen, ez már a Belváros, igen, így nagy betűvel.
Akkor, huszonhét évvel ezelőtt is telefonálni mentem le. Talán valamelyik osztálytársnőmnek. Katinak vagy a Szilvinek. A férfi, azon kívül, hogy egy nagyon elegáns homokszínű kabátot viselt, ráadásként az egyik legjóképűbb férfi volt, persze csak az apukám és a nagybátyám után, akit szintén valaha láttam. Kivéve persze a filmekben a színészeket. Richard Gere-t például.
A jóképű idegen
Annyira meglepő volt, ahogy ült ott, mert akkoriban, nem telepedtek csak úgy le az emberek, majdhogynem a földre. Na meg, kicsivel arrébb, kint a Károly körúton padok is voltak. Igaz csak kevés, mert akkoriban nem volt úgy városrendezés irdatlan pénzekből, mint manapság.
Ahogy elhaladtam mellette, nem emlékszem már mi dolgom volt akkoriban tovább menni – talán pont valamelyik osztálytársnőmmel találkozhattam – szinte megbámultam őt. Barna, jól vágott, rövid haja volt, és olyan mély meleg barna szeme, mint ha csokoládé lenne. Nem mosolygott a szeme, az arca sem, de mégis végtelenül kedves és bizalomgerjesztőnek látszott. Jól nevelt kamaszként automatikusan köszöntem neki, vasárnap reggel arra jóformán csak az ott lakók közlekedtek, néhány andalgó párt leszámítva. A férfi visszaköszönt. A tekintete még órákkal később is velem tartott.
Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy délután viszontlátom. Csodálkoztam, hogy mit keres még mindig ott!? Ült a napsütésben a meleg kasmír kabátjában. Jól nevelt gyerekként újra köszöntem és megkérdeztem tőle, jól van-e? Visszaköszönt, és válaszolta: igen. Így elköszöntem tőle, és hazasiettem, a kapunk pár lépésre volt a Király-Anker saroktól.
Hétfő reggel, amikor a metróhoz siettem, az iskolába menet, a férfi akkor is ott ült. Viselte a kasmír kabátot, aznap reggel hűvösebb volt. Délután sem hiányolhattam. Ahogy másnap reggel, és délután sem, egész héten át. Legfeljebb egy kirakattal arrébb ücsörgött, mint annak előtte. Teltek a hetek, talán már hónapok. Már hosszabb volt a haja, és a makulátlanra borotvált arcbőre először pimaszul borostás, majd kissé hóbortosan hosszan hagyott, végül ápolatlanul hosszú lett. Ahogy a haja is. A markáns kézfején a körme bepiszkolódott, a cipője bekoszolódott, az a meseszép kasmír kabát kissé összeesett.
Csövesek, hajléktalanok
Megzuhant a férfi. Viszont már nem az Anker közhöz közel, hanem már szinte a Király utca végén, mintegy nyolc méterrel arrébb a körút sarkán csövezett. Akkor a felnőttek így mondták azokról, akik az utcán éltek. A hajléktalan szó valahogy később terjedt el. Amikor már nem őt láttam egyedül, hanem egyre többen lettek csövesek. És már nem csak férfiak, nők is. Volt egy jellegzetes pár, a Blaha és az Astoria környékén lehetett őket látni a legtöbbször. A férfi magas volt, a nő alacsony. A férfi halk, a nő hangos. Mindig alkohol szaguk volt. Alkalmi munkákból éltek, de az utcán. Majd a kéregetőmaffia is bekapcsolódott a bizniszbe. Sérült emberek, asszonyok és gyerekek is egyre többen voltak.
Megjelentek a tömegközlekedési eszközökön is, emlékszem, hogy mennyire szégyelltem magamat, mert miközben együtt éreztem velük, felfordult a gyomrom a szaguktól a hetvennégyesen és a hetesen. Nemegyszer szálltam le, mert olyan erős hányingerem lett, attól az egyszerre édeskés, mégis szúrós szagtól. Kosz, izzadtság, emberi ürülék, gyakran alkohol kevert bűzétől.
Majd már számolatlanul álltak, és állnak mai napig ételért a Blahán. Mindenhol ott voltak, aluljárókban, parkokban, voltak területek, amiket teljesen elfoglaltak: a pesti árkádokat, az üzletsorok előtti kirakatokat, padokat, kapualjakat. Újra és újra lecserélődtek, és mindig eltűntek az ismerős arcok.
Kasmír kabátból takaró
Egyszer a férfi is eltűnt a kasmír kabáttal együtt, ami szakadtan már takaróként funkcionált. A férfi, akinek nemegyszer vittem le meleg italt, és adtam ételt, a direkt meghagyott iskolai szendvicseimet. Szerintem, az édesanyám, aki egyedül nevelt, pontosan tudta, hogy mit csinálok a szalámis és párizsis kenyeremmel, amire a pénzt nem könnyen kereste meg. Egyetlenegyszer mertem csak hosszabban beszélni a férfivel, akkor tudtam meg, hogy elvált és mindent otthagyott a feleségének és a gyerekeinek.
Ma nem ülhetne ott olyan viszonylagos nyugalommal, mint akkor. Hiszen ma már az utcán farkastörvények uralkodnak a nagyon sok, és egyre több hajléktalan közt. Továbbá azért sem, mert jönne a rendőrség és elzavarnák, megbüntetnék valamivel, esetleg bevarrnák a dutyiba. Ami talán átmenetileg nem is lenne olyan rossz neki, csakhogy a börtönök férőhelyei sem végtelenek és bizony ott is úgy vészelnek át emberek hónapokat, éveket, hogy a családjuk kintről segíti őket. Egy bekasztlizott hajléktalant senki nem segítene otthonról, mert nincs otthona. Se pénze, hogy kifizesse a büntetését, amit még külön felrónak neki.
Ősz van. Napról napra hűvösödik. Ülünk a kellemesen langyos otthonainkban, ha fázunk zoknit húzunk, köntöst veszünk, pokrócot kanyarítunk magunkra, vagy kicsit feljebb tekerjük a fűtést. Meleg teát, kakaót főzünk. Vagy megiszunk egy pohár vöröset. Nyugtával dicsérjük a napot, hogy van négy fal körülöttünk. Behunyjuk a szemünket, hogy velünk ez sosem történhet meg, és úgy csinálunk mintha a hajléktalanság nem is létezne. Pedig létezik. Látjuk, minden egyes nap az utcán. Odakint.
