Manapság igen felkapott a komfortzónánkkal foglalatoskodni. Kinyílt a világ, és rá kellett ébrednünk énövezetünk határa máshol kezdődik és ér véget egy magyarnál, egy japánnál vagy egy svédnél. De még el sem kell messzire utaznunk, mert itt egészen szűk környezetünkben is már mást jelent nekem, mint a szerkesztőségben másnak. A főszerkesztőnk például nagyon lazának tűnik, de tuti, hogy a kanapé másik szélére ül, ha csak teheti.
A komfortzóna jelentése: kényelmi terület. Az az állapot, amiben mi magunk otthonosan mozgunk, jól érezzük magunkat, a világunk teljes.
A mindenhonnan ránk zúduló információ szerint, ha kilépünk a komfortzónánkból, akkor találkozunk igazán önmagunkkal, akkor indul be a belső fejlődési folyamatunk. Teljes joggal feltehetjük azt a kérdést, félhangosan is, ennek mi értelme van? Miért akarna bárki is kilépni ebből a kényelmes állapotból? Miért akarná bárki is önszántából elhagyni a biztonsági zónáját, a felépített várát, az erődjét, melyben a nagybetűs ÉLETÉT éli?
A komfortzónából való kilépés, ha közelről megnézzük valójában azt jelenti, hogy feszegetjük a határainkat, ahogy tettük ezt gyerekkorukban a szüleinkkel, a pedagógusokkal szemben. Próbálgatjuk a különböző helyzeteket és eseményeket, ha mást csinálunk vagy másképp viselkedünk, akkor vajon mi történik? A komfortzónából kilépés valójában azt jelenti, hogy igent mondunk arra, amire első gondolatra szívesebben mondanánk nemet. Nem kell nagyon elrugaszkodott helyzetre gondolni, mint ahogy Carl Allen tette az Igenember című filmben, Jim Carry főszereplésével.
Nem kell nekünk is mindig mindenre igent mondani. De a komfortzónából kilépés azt jelenti, hogy az előttünk heverő lehetőségen nem sokat gondolkodva kapva kapunk, belemegyünk helyzetekbe, kimondjuk, amit gondolunk, megtesszük, amit szeretnénk, vagy sem, megkérdezzük azt amit eddig nem mertünk, nem tudtunk, amitől eddig féltünk.
Ennek a belső noszogatásnak valójában ekkor és itt érkezik el a valódi önismereti ereje, amikor átadjuk magunkat ennek a tudatos magatartásnak, és végre igent mondunk. Mert ekkor olyan lehetőségekkel találkozunk, amikkel korábban nem, amibe belépve, önmagunknak olyan oldalát is felfedezhetjük, amiről eddig nem is tudtunk. Így és ezzel fejlődünk. Máskor, egy hasonló alkalommal, amit nem biztos, hogy önmagunk generáltunk, már tudjuk, hogyan másként reagálhatunk le, mint eddig. Már magunknak sem lesz akkora meglepetés másként megélni valamit, nem élünk át akkora depressziót és összezuhanást, hiszen bár a komfortzónánkon még kívül vagyunk, mégis a lelki világunkat nem billentette meg ez annyira. Mi több, akár észrevétlenül arrébb is toltuk annak a fránya szűk határnak a falait.
Arra azonban mindenképpen gondolnunk kell, és ezt nem hangsúlyozhatom eléggé, ne elejtsük el, mi több tartsuk tiszteletben, hogy a komfortzóna mindannyiunknak mást jelent. Ugyanaz az esemény, helyzet, történés vagy érzés mást válthat ki belőlünk, mint másból. Nem ugyanott van a saját, Én komfortzónánk, mint a párunké, a családtagunké, egy barátunké, vagy munkatársunké. Igen, az ami nekem még határon belül van, másnak már óriási lépést jelent kifelé a saját biztonsági övezetéből.
Ne feledjük, kizárólag mi magunk tudjuk megállapítani, meghúzni meddig tart a saját komfortzónánk határa, és mi az ami már azon kívül esik. A saját határainkat mi állítjuk fel, ahogy az abból való kilépés is csak kizárólag rajtunk áll. Viszont „edzeni” lehet erre, igenis erősíthetjük magunkat. Nem kell már az elején nagy ugrassál indulni, ha előtte még sosem tettünk ilyet.
A titok az apró lépésekben rejlik, ami elsőre banálisan és elcsépelten hangzik, de a magyar közmondás szerint is, a sok kicsi sokra megy.
Kezdjük el olyan apró lépcsőfokokkal, mint a reggeli megszokott útvonal módosítása. Másikon menni a munkába vagy az iskolába. Vagy, az évek óta ugyanazt használt tusfürdő/sampon/szappan/ helyett ezúttal vegyünk egy másikat. Vagy ha mindig vanília fagylaltot kérünk, most próbáljuk ki a csokit. Vagy még inkább az epret. Legközelebb meg a pisztáciát.
Ezeket az apró lépcsőket észrevétlenül követik majd a nagyobb tettek is, míg a végén már olyan rutinosan ismerjük fel a komfortzónánk határait, lépünk ki és vissza, ahogy azt korábban nem is gondoltuk volna saját magunkról.
Kép: Pixabay
