Van, aki úgy érzi, mintha hajón állna. Másnak olyan, mintha süppedős talajon járna, vagy mintha a föld egy pillanatra megmozdulna alatta. A vizsgálatok mégis negatívak. Ilyenkor könnyű eljutni odáig: talán csak beképzelem. Talán én reagálom túl. Talán már én sem vagyok normális. Pedig létezik egy kevéssé ismert állapot, amelynek éppen ez lehet az egyik legnehezebb része: a PPPD.

Mindannyian ismerjük a szédülés érzetét. Egy hirtelen mozdulat, egy vírusos betegség, egy kihagyott ebéd utáni vércukor süllyedés, egy belsőfül-probléma, avagy egy kimerítő időszak után, időnként bárkivel előfordulhat. De mi történik akkor, ha a kiváltó ok elmúlik, ám a szédülés vagy bizonytalanságérzés megmarad?

Erről beszélgettünk Nagy Erzsébet mentálhigiénés szakemberrel, aki 2024 óta foglalkozik PPPD-és (Persistent Postural-Perceptual Dizziness) és az ahhoz kapcsolódó szorongással küzdő kliensekkel, magyarul perzisztens poszturális perceptuális szédüléssel diagnosztizált betegekkel.

„Mintha nem lenne stabil alattam a talaj”

– Amikor valaki PPPD-vel érkezik hozzád, hogyan írja le, mit érez?

– Nagyon különbözőképpen, de vannak visszatérő élmények. Nem feltétlenül a klasszikus forgószédülésről beszélnek. Gyakori a bizonytalanságérzés, az imbolygás, a lebegés, az az érzés, mintha puha talajon járnánk, vagy mintha egy hajón állnánk. Van, aki este lefekvéskor érzi úgy, mintha vízágyon feküdne.

Hozzáteszi: – És vannak olyan helyzetek, amelyek különösen felerősíthetik a tüneteket. Ilyen lehet például egy zsúfolt üzlet, a mozgólépcső, a forgalmas utca, az autóvezetés vagy akár egy olyan egyszerű dolog, mint amikor egy kerítés oszlopai gyorsan elsuhannak mellettünk. A beteg számára ezek az érzések nagyon is valóságosak és sokszor kifejezetten ijesztőek.

Amikor minden lelet negatív

Talán éppen az a PPPD egyik legnehezebb része, amikor minden lelet negatív. Az ember érzi, hogy valami nincs rendben, ezért orvostól orvosig jár. Fül-orr-gégészet, neurológia, labor, képalkotó vizsgálatok. Aztán újra és újra azt hallja: nincs baj, nincs eltérés. A PPPD ugyanis egy funkcionális betegség: nincs szervi eltérés, helyette idegrendszeri-érzékelési túlérzékenység és a szorongás kombinációjáról van szó.

– Ilyenkor könnyű arra gondolni, hogy akkor talán mégsem valódi a probléma, vagy ellenkezőleg, nagyon is nagy?

– Nagyon könnyű. Több olyan emberrel találkoztam, aki már azt gondolta magáról, hogy nem normális, vagy egyszerűen csak beképzeli a tüneteit. Volt olyan kliensem, aki elsírta magát, amikor megérkezett hozzám, mert attól félt, én is azt fogom mondani neki, hogy mindez csak a fejében létezik. Pedig attól, hogy egy tünet kívülről nem látható, még nagyon is valóságos.

Folytatja: – A PPPD esetében az idegrendszer működése, a testérzetek feldolgozása, az egyensúlyrendszer és a biztonságérzet összefüggéseit kell megérteni. Ez nem azt jelenti, hogy a beteg „kitalálja” a tüneteit.

Mi az a PPPD?

A Bárány Társaság konszenzusos diagnosztikai kritériumai szerint a PPPD egy krónikus funkcionális vestibuláris (egyensúlyrendszeri) zavar, amelynek fő tünetei a:

szédülés,
bizonytalanságérzés,
nem forgó jellegű szédülés, például ringás, imbolygás, lebegés.
A tüneteknek jellemzően legalább három hónapon keresztül, a legtöbb napon jelen kell lenniük, és gyakran erősödnek álláskor illetve járáskor, mozgás közben, illetve zsúfolt vagy vizuálisan mozgalmas környezetben.

– Gyakorta egy vesztibuláris betegség váltja ki, melyet forgó szédülés kísér. Fontos, hogy nem maga a kezdeti kiváltó esemény marad fenn. A beteg az egyensúlyszervi probléma vagy más vesztibuláris rosszullét után már fizikailag túl van az eredeti eseményen, az idegrendszer azonban továbbra is fokozottan figyeli az egyensúlyhoz kapcsolódó jeleket – magyarázza a mentálhigiénés szakember.

Kiemeli: – A PPPD diagnózisát szakorvos állítja fel, ezért tartós vagy visszatérő szédülés esetén az első lépés mindig a megfelelő orvosi kivizsgálás legyen.

„Lehet, hogy csak szorongok?”

Ez egy másik nagyon fontos kérdés. A PPPD és a szorongás kapcsolatáról ugyanis sok félreértés él.

– Akkor most testi vagy lelki betegségről beszélünk?

– Fontos tisztázni, hogy az, hogy a PPPD „funkcionális” betegség nem azt jelenti, hogy ez pszichés vagy csak beképzelt eredetű. A PPPD-ben az idegrendszer működését, a testi érzetek feldolgozását és az érzelmi folyamatokat együtt kell látni.

A szorongás nem feltétlenül oka a PPPD-nek, és az sem igaz, hogy aki PPPD-vel él, annak „lelki problémája van”. Ugyanakkor a szorongás, a tartós stressz, a fokozott kontrolligény vagy a bizonytalanságtól való félelem hatással van arra, hogyan reagál az idegrendszer a testi érzetekre.

És itt könnyen kialakulhat egy ördögi kör.

Megjelenik egy furcsa testérzet. Megijedünk tőle. Elkezdjük figyelni. Minél jobban figyeljük, annál erősebbnek érzékeljük. Ettől még jobban megijedünk.

A következő alkalommal pedig már előre várjuk, hogy megtörténjen.

Amikor az ajtón kilépni már félelmetes

– A PPPD-ben az is különösen megterhelő lehet, hogy az ember elkezdi kerülni azokat a helyzeteket, amelyekben korábban rosszul lett.

– Nem szívesen megy egyedül sétálni. Nem akar vezetni. Kerüli a bevásárlóközpontokat, a mozgólépcsőt, a tömeget. Egy idő után pedig nemcsak maga a tünet határozza meg a mindennapokat, hanem az attól való félelem is.

– Ezért beszélsz olyan sokat a biztonságérzet visszaépítéséről?

– Igen. A cél nem az, hogy a beteg folyamatosan ellenőrizze, érzi-e még a szédülést, hanem hogy fokozatosan újra megtapasztalja: képes biztonságosan mozogni, jelen lenni ezekben a helyzetekben. A túlzott biztonságra törekvés ugyanis paradox módon tovább szűkítheti az ember világát.

Ki lehet ebből kijönni?

Talán ez az a kérdés, amelyet minden érintett feltesz: – Elmúlik valaha? Lehet újra normális életet élni?

– Igen, van kiút – mondja Nagy Erzsébet. – De nem ígérek gyors megoldást. Az idegrendszernek időre és fokozatosságra van szüksége ahhoz, hogy újra kalibrálódjon a szenzoros feldolgozás.

– A PPPD kezelése több terület együttműködését igényelheti. A szakorvosi ellátás mellett fontos szerepe van a habituáción alapuló vestibuláris tornának, rehabilitációnak, illetve a mentális támogatásnak is – hívja fel a figyelmet.

A mentálhigiénés folyamatban többek között a szédüléssel kapcsolatos félelmekkel, a fokozott idegrendszeri készenléttel, a biztonságérzet visszaépítésével és a mindennapi helyzetekhez való fokozatos visszatéréssel lehet dolgozni.

A cél nem az, hogy a beteg elnyomja a tüneteit, vagy egyszerűen próbáljon „nem gondolni rájuk”. Inkább az, hogy megtanulja másképpen értelmezni és kezelni azt, ami történik vele.

Nem kell megvárni, amíg az élet beszűkül

A PPPD egyik veszélye éppen az lehet, hogy az ember fokozatosan egyre több mindent hagy el az életéből. Először csak a hosszabb autóutat. Aztán a bevásárlóközpontot. Majd az egyedüli sétát. Végül már egy egyszerű program megszervezése előtt is az jár a fejében: mi lesz, ha megszédülök? Így a szédülés mellett lassan a félelem is elkezdheti irányítani az életet. Pedig a megfelelő diagnózis és a célzott segítség éppen abban segíthet, hogy ez a folyamat megforduljon.

Nagy Erzsébet tapasztalata szerint az érintettek gyakran két kérdéssel érkeznek hozzá:

„Másnak is van ilyen?”

és

„Van, aki kijött ebből?”

A válasz mindkettőre: igen.

Nem képzelődsz. De ne diagnosztizáld magad!

Ha valaki a fentiekben saját magára ismer, az még önmagában nem jelenti azt, hogy PPPD-je van. A tartós szédülésnek és egyensúlyzavarnak számos oka lehet, ezért a diagnózis felállítása minden esetben szakorvosi feladat.

De talán már az is sokat jelenthet, ha valaki először talál egy nevet arra, amit hónapok vagy akár évek óta érez. Mert néha nem az a legijesztőbb, hogy megszédülünk. Hanem az, amikor már nem tudjuk, bízhatunk-e a saját testünkben.

A PPPD esetében azonban van magyarázat, létezik célzott segítség, és a stabilitás érzése fokozatosan újraépíthető.

Ha gyakran érzed úgy, mintha mozogna alattad a talaj, lebegnél vagy bizonytalan lenne a járásod, és a panaszok tartósan fennállnak, ne próbáld egyedül megfejteni, mi történik. Fordulj szakorvoshoz, és kérj megfelelő kivizsgálást.

Fotó: Unsplash