A tempó folyton változik: a napok hol rohannak velünk, hol csigalassúsággal telnek. Mindenesetre, ami ma történt velünk, ilyen vagy olyan tempóban, az holnap már történelem lesz. 

Erre a mindennapokban nem jut feltétlenül gondolat. Hogy úgy éljünk, hogy arra gondoljunk, ami éppen most megesik velünk, az holnap már történelem lesz. A miénk. A mi múltunk. A mi történelmünk. Ami nekünk fontos. És esetleg annak még, akinek köze van hozzánk, és az életünknek ahhoz a pillanatához. Emlékünk lesz. Közös emlékünk. 

Például egy fontos mondat két ember közt. Szóban avagy írásban kimondva. Például egy üzenetben. Egy mondat, ami kulcsfontosságú a kapcsolatukban. Vagy egyikük életében. Elhangozhatott szóban: szeretlek. Küldhették postai képeslapon: üdvözöllek a Balatonról. Hiányzol! Érkezhetett táviraton: gratulálok a születésnapod alkalmából! 

Tegnapig érkezhetett esküvői üdvözlet táviraton is. Mégpedig díszlapon. Amit a frissen házasulandók akár be is keretezhetnek. Vagy a fotóalbumba tehetnek. Talán még az esküvői videón is rajta van, ahogy pont készülődés közben csengetett a postás a lappal.

A távirat ma már történelem. Részvétet kifejezni ilyen szép formában már múlt. Ahogyan esküvőre gratulálni táviraton is az. Marad minden más. A  telefon, a képeslap, a levél, az email, a chatüzenet, egy lájk vagy hozzászólás az esküvői post alá a közösségi oldalakon, vagy az élőközvetítés alá. Bármi más lehet, kivéve a táviratot.

Megérkezett az utolsó távirat nekem az édesanyámtól ezzel az üzenettel:

A szolgáltatás megszűnése előtt küldöm. Mamili.

Egyébként három nap alatt ért ide a távirat. De sebaj. Jót mosolyogtunk rajta. Teljesen érthető, hogy elvesztette már a létjogosultságát. Már történelem. Ezért el is teszem emlékbe.

A tegnap ma már történelem. Ez az édesanyámé és az enyém. És azoké, akik még az utolsó pillanatban küldtek egymásnak egy táviratot. Emlékül. Megérkezett az utolsó távirat.

Fotó: A szerző
Címlapfotó: Magyar Posta