Szombat van. Ha zsidó lennék, ma pihennék. Kötelezően ki lenne kapcsolva a mobilom, számítógépem, és elvileg papírra se vethetném ezeket a szavakat, mert azzal is dolgoznék. Baptista vagyok, a gyülekezetünkben, ahová én járok, vasárnap van az istentisztelet, de ott használhatok alatta is mobilt. Sőt, amikor a gyülekezetnek dolgoztam főállásban, akkor feladatom is volt használni a kütyüket az alkalom alatt. És bár már nem dolgozom ott, és nem kötelező, mégis illene minden vasárnap ott lennem. De nem bírom tartani ezt a szabályt. Mert a teljes hétvégére szükségem van ahhoz, hogy utolérjem magamat, a feladataimat.

Jó dolog a család, fogalmazódott meg ma reggel is bennem. Jó érzés reggelit készítenem kicsit ráérősebben, és közben fejben tervezgetni a napomat, mi minden fér bele a mába. Leszedném a szárítót, tennék be újabb mosást, kivasalnám a fiam pólóit, ingjeit, amik hetek óta gyűlnek. Sütnék péksüteményeket helyben fogyasztásra és fagyasztásra, hogy ne okozzon gondot a búzaallergiám szorult helyzetekben. Kinéztem a diós-fahéjas csiga és a briós receptjét magunknak.

A fejemben van más is: egy közelgő „ünnephez” tartozó felkészülés. Direkt tettem idézőjelbe a szót, mert arról emlékeznénk meg, hogy 25 éves házasok lennénk a gyermekem apjával, ha nem váltunk volna el, és nem kezdtünk volna külön életet. Bántó lehet az ünnep szó azoknak, akik azóta érkeztek az életünkbe, és azoknak is, akik nem tudnak mit kezdeni a saját válásukkal. Nehéz ügy. Mi jóban maradtunk, és elvehetetlennek érezzük, kimondva vagy kimondatlanul, azt a negyedévszázadot, amit együtt és külön leéltünk a közös gyermekünk nevelése mellett. Bonyolult. Terhes. De a miénk és szép. Hiszen más nem tudja, milyenek voltunk 25 éve, csak mi. A fejemben van egy vicces-kedves meglepetés. Mondom, hogy jó dolog a család.

Csak mindig csinálni kell valamit. Például a macskát leimádkozni az erkély korlátjáról, amire előszeretettel szeret kimászni. Még csak 15 hetes a sziámi, tehát kicsi, és mi meg az erkély felől nézve a harmadikon lakunk. A domb ezen oldalán mélyebbre lehet zuhanni. És bár tudom, hogy macskából van a szentem, mégsem bírom nézni, hogy vajon lesz-e olyan merész, hogy átugorjon az erkélyünket nyaldosó fenyőfa ágaira, vagy sem. És ugye láthattunk már tűzoltókat nyávogó macskát leszedni fáról. Nem szeretnék ilyen jellegű helyi hírt gyártani.

Jó dolog a család, csak mindig csinálni kell valamit. Ott tartottam, hogy le kell szedni a megszáradt ruhákat, a macskát az erkély korlátjáról, odarakni az ebédnek valót, a Czukrot megetetni, hogy eszébe se jusson keservesen nyávogni az illatokra. Hálót vásárolni az erkélyre, megvágni a videót az Instára, ha már tartalomgyártásra adjuk a fejünket.

Munkám is van: egy weboldaltervezetet készítek, most lenne ihletem megoldani a megrendelő kívánságát. Porszívózni se ártana. De előtte még rendrakás, mert itt-ott kisebb kupi is van az élettől. Reggeli maradvány a konyhapulton, kint hagyott fésűk, körömreszelők, fogkrémes tubusok és krémes tégelyek a fürdőben, szanaszét könyvek-újságok a nappaliban. Előszobabútoron heverő blokkok, amiket fel szeretnék vinni a könyvelésembe. Közöttük a kis cetli is, amire a vízóraállást kell beírnom, majd levinnem, és a képviselői postaládába bedobni. Ez is macera. A szabálytalanul kétméteres magasságban, a falba süllyesztett vízórák szekrényének a kinyitása, az órák leolvasása, a szekrény visszazárása egy mini Mission Impossible-küldetés – alig vagyok másfél méter, és a vécén állva kell mindezt a manővert véghez vinnem.

Mondom, hogy jó dolog a család, csak mindig csinálni kell valamit. Most például szólni a gyereknek, hogy csendesen esik az eső, jöjjön ki mellém az erkélyre, ahol a virágokat is rendeznem kell, hogy beszívja a friss illatokat, mielőtt ő is tovább teszi a dolgát. Mert az is a feladatunk, hogy feltöltsük magunkat. Mikor máskor kellene, hogy erre is legyen idő, hát a hétvégén.


Fotó: ChatGPT Canvában szerkesztve