Elképzelem, ahogyan úszom. Legyen a helyszín egy medence. Végül is nyár van! Teljesen természetes, hogy ilyenkor bármikor szívesen elmerülnénk a hűs habokban. Tehát ott vagyok a medencében. Körülölel a víz. Ha a fejem a víz alá kerül, akkor a külvilág is teljesen megszűnik.

A víz alatt nem lát és nem hall az ember. Érez, az viszont teljesen biztos. Az érzések akkor is velünk vannak, ha minden mást – a hangokat, a látványt – kizártuk. Az érzéseket nem lehet kikapcsolni. Jól tudom ezt én is, pedig alig pár hosszt tudok leúszni a kristálytiszta medencében. Faltól falig haladok, ahogyan tudok.

Nyáron persze máson sem jár az eszünk, csak hogy víz közelében legyünk. Csobbanjunk két lángos között, homokvárat építsünk a gyerekekkel, és vödörrel hordjuk bele a vizet. Ez persze teljesen más, mintha más okból vagyunk a medencében. Igaz, akkor is az érzéseink vezetnek. Meg szeretnénk csinálni. Teljesíteni szeretnénk, hogy a munkánknak meglegyen az eredménye. Vagyis így képzelem. A medence partjáról. Vagy a Balaton partjáról.

Mert más miatt is ott lehetünk a medencében. Sportolóként. Úszóként. Az, hogy az mekkora teljesítmény lehet, mekkora erőfeszítés, abba talán az ember bele sem tud képzelni. Az évek során úszók jönnek, mennek. Valamelyiküket megismerjük, mert világversenyen is indulnak, esetleg érmet is akasztanak a nyakukba. Tapsolunk, velük örülünk. Kicsit magunkénak érezzük az eredményét. Amely persze minden sportolónak a sajátja.

Mind tudhatjuk, hogy milyen fárasztó munka az úszás. Pedig vízben vagy, nem is izzadsz! – mondhatja aki még nem ment térd fölé érő vízbe. És ugye nyár lévén a vízbe kívánkoznánk mi is. De most maradjunk annál a momentumnál, hogy úszók jönnek, mennek. Mert ezt a munkát nem tudja akárki végigcsinálni. Ha már a versenyzésről beszélünk, a testi megpróbáltatásokon túl ez lelki teher is lehet.

Néhány évig sem, nemhogy majdnem két évtizedig, versenyzőként. Le sem kell írnunk a nevét, hiszen mindenki tudja: Cseh László tizennyolc éves pályafutása után magyar idő szerint péntek hajnalban úszott utoljára versenyen. Az pedig egy olimpiai döntő volt. Ahogyan a sportkommentátor fogalmazott, akik Cseh debütálása évében születtek, az idén érettségiztek. Harmincöt évesen egy olyan versenyszámban volt ott, ahol az alig húszéveseké általában az érem. Emberi szóval nem is méltatható ez a teljesítmény. És az emögött lévő ember. Aki jött, úszott. Évekig. Nem érdekelte semmi, csak hogy ússzon faltól falig. Cseh László megtette. Micsoda lezárása egy sportkarriernek!


Kép: Cseh László a tokiói uszodában – Kovács Tamás/MTI