A magyar parlamenti retorikának több évszázados hagyománya van. Az országgyűlési felszólalásokat már a rendi országgyűlések idején rögzítették: eleinte kéziratban latinul, később nyomtatásban magyarul és latinul, 1832-től pedig kizárólag magyarul jelentek meg. Az olvasta, aki ismerte a betűket és aki hozzáférhetett.
Ugyanakkor a mai értelemben vett demokratikus parlamenti vita kultúrájáról csak a rendszerváltozás óta beszélhettünk. Amikor az akár éjszakába nyúló televíziós parlamenti közvetítések rendkívül népszerűek voltak. Emlékszem, csak a popcorn hiányzott az ölünkből.
A kilencvenes évek második felétől ezek a közvetítések fokozatosan szorultak a háttérbe, az országgyűlés zártkamerás rendszeréből származó felvételekből a televíziók már saját szerkesztési szempontjaik szerint válogattak, ami lassan leszoktatta az embereket arról, hogy együtt kövessék a parlamenti vitákat. Egészen mostanáig.
Jelenleg bárki, élőben végighallgathatja a különféle parlamenti megnyilvánulásokat, amiknek pontosan meghatározott formai és időkerete van. Az új közvetítési forma kiterjedtebb: nem szorítkozik kizárólag az ülésterem egyes részeire, a folyosókon történő eseményekbe is bepillantást enged. Nem beszélve arról, hogy a közösségi médiában is követhetjük a képviselőket.
Most újra program lett nézni az országgyűlést. Ez tulajdonképpen még jól is hangzik. Vagy mégsem?
Sokunkat nemcsak az érdekel, mit mond a miniszterelnök, a miniszter, a képviselő vagy a házelnök, hanem az is, hogyan teszi azt. A szónoklatnak újra jelentős szerepe van a parlamentben.
– Amikor a különböző médiumok megkeresnek mint klasszika-filológust, azt várják el, hogy borongjunk együtt a kiveszőben-elveszőben lévő dolgokon azzal a címszóval: „régen minden jobb volt”. Ezt várják hiába, mert a magam módján az alkalomhoz megfelelően, megújulóan gondolkodom – vezet be retorika megítélésének tárgyába dr. Nagyillés János a Szegedi Tudományegyetem docense – mert ahhoz, amilyenek a parlamenti felszólalások a világháborúk előtti időszakig voltak, ahhoz okkal és joggal ma már nem viszonyíthatunk. A mai elvárások szerint érdemes ítélkezni, és ítéljék is meg az emberek, hogy jó vagy rossz.
Nagyillés János szerint nincs egységes szintje az értékítéletnek, mert más és más műveltségi szinten vizsgálódunk: – A felhasználók egy része inkább az érzelmek mozgatását várja a parlamenti beszédektől, a másik része intellektuálisan, tárgyszerűen, az igazság oldaláról közelít. Szerintem az értékítéletnek a kettő között kell lennie.
Példaként elmondja, hogy reggel az akkumulátorgyárakról hallgatott néhány percnyi beszédet. Ami egy olyan témáról szólt, amelyben nincs helye az ideológiának, az elhangzó pro és kontra véleményeknek: – Érveknek és ellenérveknek tárgyszerűen kellene megjelenniük. Ahogyan a globális fölmelegedés, a migráció kérdését sem lehet ideológiák mentén premisszálni. Ezért örülök, hogy a mostani helyzet elmozdulni látszik abba az irányba, hogy most szakpolitikusok – hangsúlyozta – hivatottak elmondani, megformálni a különféle területeket.
Nagyillés János folytatja: – Másfél évtizeddel ezelőtt, fiatal oktatóként azzal voltam megbízva, hogy nálam öt-hat évvel fiatalabbaknak tanítsak valami okosságot a retorikáról. Akármennyit olvastam, nem találtam annál jobb elvet, mint amit most is elsődlegesen említenék: idősebb Cato Rem tene, verba sequentur mondását, vagyis: Tartsd szem előtt a témát, a szavak majd követni fogják.
Beszélgetésünkben felmerülnek olyan történelmi személyek nevei, akik igen jól tudtak szónokolni. A kérdés így elkerülhetetlen:
– Elvárható napjaink képviselőitől, hogy jól tudjanak beszélni, érvelni? Ehhez szükség van retorikai értelemben vett szónoklásra is?
– Muszáj, muszáj szónokolni, a képviseleti demokrácia alapvető tulajdonsága – hangsúlyozza. Hozzáteszi: ma egy-egy párt csapata választja ki a képviselőjelöltet, ami önmagában nem jelenti azt, hogy a jelölt gyakorlott nyilvános beszélő is.
– A jelölteknek rövid időn belül kell megtanulniuk ebben a rendkívül éles környezetben beszélni. Hihetetlenül nehéz, fokozott önkontroll szükséges, nyomdakészen ellenőrizhetőnek kell lennie annak, ami elhangzik. Lehet ezt gyakorolni, támogatást kérni.
A nyilvános megszólalásban szerzett tapasztalat természetesen előnyt jelenthet. Korábban pedagógusok, a kilencvenes években pedig színészek is bekerültek a parlamentbe.
– Darvas Iván a Szabad Demokraták Szövetsége képviseletében csodálatos beszédet mondott, most pedig megfigyelhetjük, Nagy Ervin mit hoz ki ebből. A színészi tapasztalat azonban nem jelent feltétlenül többet, mint a catói elv alkalmazása.
Korábban háromféle stílusfokozatot különítettek el: az egyszerű, vagy más néven alacsony stílust, a középső stílust és az emelkedett, avagy magas stílust.
A stílusoknak megvolt a maguk helye és közönsége, ahogyan ma is. A jó beszédről úgy tartották, a társadalmi környezet dönti el, megegyezés szerinti érték alapján.
– A tévé előtt ülő nyugdíjasnak attól jó a beszéd, ha a megszólaló szépen, szabatosan elmondja, miről van szó, és érthetően fogalmaz. Az már hab a tortán, ha humoros, vagy szép szavakat is használ.
Hozzáteszi: – Csakhogy ami ma elhangzik egy politikustól, az azonnal megjelenik bármelyik csatornán: headline, lead, rövid cikk vagy poszt lesz belőle a közösségi médiában. Tehát a szövegnek meg kell állnia a helyét a szövegkörnyezetből kiragadva is.
Hangsúlyozza: – Őrület, ami most van! Úgy kell fogalmazni, hogy minden kritériumnak megfeleljen, minden elvárást kielégítsen és minden támadási veszélyt elkerüljön. A stratégia combos része lenne megtanulni, hogyan kell úgy megszólalni, hogy az minden felhasználónak megfeleljen. Miért? Előfordult a parlamenti beszéd kapcsán az elmúlt fél évszázad történetében, hogy bárki megváltoztatta volna a véleményét egyetlen beszédtől? Nem! – mutat rá.
– Vagyis azt kell szem előtt tartani, hogy mire szolgál a parlamenti információközlés, milyen felszólalási műfajban kell beszélni, és ahhoz mennyi idő áll a felszólaló rendelkezésére, és abból mennyit hallgat meg a felhasználó? A képviselőnek erre is figyelnie kell.
Az emberek a közösségi médiumokon töltik az idejüket, a parlamenti közvetítés követését pedig lehet, hogy csak arra az időre korlátozzák, amíg leülnek egy kávéra: – Feltételezésem szerint ez legfeljebb öt perc.
A közösségi média kapcsán felvetem, hogy talán ugyanaz az egyszerű szabály lehetne érvényes, amit a személyes kommunikációban is követünk, hogy csak olyasmit írjunk le másokról, amit szemtől szemben is vállalunk.
– Igen, a hétköznapi életben is így kellene működnie – kapcsolódik a gondolathoz. A közösségi médiában az ember a saját megszólalásaival is diszkvalifikálhatja magát. Ennek nem feltétlenül törvényi következménye van. Lehet társadalmi vagy személyes következménye: például másnap a munkahelyén megkérdezhetik tőle, hogy ezt miért kellett nyilvánosan, a saját nevével vállalva leírnia.
Fontosnak tartom megkérdezni: – A humor része lehet a stílusnak?
– Igen, és fontos szerepe is lehet benne – válaszolja –, azonban a stílusnak két oldala van. Az egyik a nyelvi-stilisztikai: a szókincs, a megfogalmazás, mindaz, amit a stilisztika hagyományosan leír. A másik a tartalmi, emberi vonatkozás. Ide tartozik az is, hogy valaki él-e személyeskedő érvekkel.
Példaként egy korábbi közéleti megszólalást említ, amelyben Kátay Németh Vilmos látássérültségét használták fel politikai támadásként: – Ez is stílus. Az én szememben diszkvalifikálja a beszélőt. Nem vagyok rá kíváncsi. Ha ezért valamilyen következmény jár, viselje annak a következményeit.
Folytatja: – Régen egy sértő megszólalásnak egészen más következményei lehettek – a jogtörténészek most fogják be a fülüket –, akár párbajra is hívhatták egymást.
Hozzáteszi: – Nem azt várjuk természetesen, hogy egy politikai sértésből párbaj legyen, hanem a modern társadalomnak kell meghatároznia, hol húzódik a megengedhető politikai beszéd határa, és mi történik, ha azt valaki átlépi. Egy normálisan működő világban ilyen eleve nincs, nem kellene odáig eljutni, hogy valaki sértő módon beszéljen a másikkal, a másikról. De ha megteszi, akkor kell, hogy legyen annak valamilyen következménye.
További retorikai hibának említi azt is, ha a választott stílus nem felel meg a beszédhelyzetnek. Például valaki indokolatlanul patetikus hangnemben kezd beszélni egy olyan helyzetben, amely ezt nem indokolja.
– A retorika klasszikus alkalmassági elve ma is érvényes – csak éppen minden korábbinál nehezebb alkalmazni, mert a politikus már nem egyetlen közönséghez, egyetlen helyzetben beszél. A megszólalása leválik róla, feldarabolódik és különböző közegekben, különböző közönségek előtt kezd önálló életet élni – magyarázza.
A mai politikai megszólalók ebben a kommunikációs környezetben szocializálódtak. És hangsúlyozza, hogy ezt nem rossz értelemben mondja. Vagyis megint nem a „régen minden jobb volt” álláspontot képviseli. A mai kommunikációs környezetet kommunikációs dzsungelhez hasonlítja, amelyben kérdés, hogyan boldogulnának a régi nagy szónokok.
Egy nyilvános beszéd nem steril környezetben valósul meg. A szónok készülhet valamire, de maga a helyzet alakítja, mi történik: – Minden beszéd úgy valósul meg, ahogy tud. Közbeszólhatnak, történhet valami váratlan, amire a beszélő reagál. Vagyis a parlamenti felszólalás sem pusztán az előre megírt szöveg előadása.
Közbevetem: – Az arisztokrata választékos beszéde mögött egy egész életen át tartó, tulajdonképpen születéstől kezdődő nevelés állt.
– Pontosan, és erre jó példa Quintilianustól A szónok nevelése: a szónokká nevelés olyan korán kezdődik, hogy már a dajka kiválasztásánál számít, milyen beszédet hall a gyermek – válaszol.
A beszélgetés során szóba kerül a káromkodás is. Felidézem egy korábbi stilisztika-előadáson hallottakat, miszerint a hirtelen felindulásból elkövetett káromkodásnak lehet helye, ami nem azonos az obszcén nyelvhasználattal, amikor például valaki a „bazdmeg” szót szinte kötőszóként használja.
– A káromkodásnak is van helye és szerepe – kapcsolódik a felvetéshez – a kortárs irodalmat sem olvashatjuk a kontextus nélkül. Attól, hogy valami obszcén, vagy azt mondjuk rá, hogy nem tűri a nyomdafestéket, még lehet helye és szerepe. Az számít, hogy az adott helyzetben és szövegkörnyezetben mi a funkciója.
A mai politikai megszólalásban azonban ez újabb veszélyt jelent: – Ha használok egy káromkodást, aminek ott helye és ideje van, majd ezt kiragadják a szövegkörnyezetből és ellenem használják, akkor a magam ellensége voltam.
Arisztotelész háromféle bizonyítási eszközt különböztet meg: az egyik maga az érvelés, a logosz; a másik a pathosz, az érzelmek befolyásolása; a harmadik az ethosz, a beszélő jelleme.
– Az érzelmek befolyásolásával azonban óvatosan kell bánni: olyan, mintha elgörbítenénk a vonalzót, amellyel mérünk – értelmezi.
– Az ethosz pedig nem azt jelenti, hogy valóban ismerjük a megszólalót. Ha én valahogy beszélek, akkor nagyon rövid idő alatt kialakítanak rólam egyfajta képet. Nem azért, mert ismernek, hanem abból, ahogyan megszólalok. Ugyanez történik a parlamentben, a televízióban vagy a rádióban is.
Nagyillés János szerint a jó szónokká válás tanulható folyamat. Legalábbis eleinte a római szónokképzés is az utánzás elvére épült: a fiatal kiválasztott magának egy sikeres szónokot vagy politikust, figyelte, és utánzással tanult tőle.
– Milliókért árulják a tréningeket arról, hogyan válj jobb szónokká, miközben sok mindent magad is fejleszthetsz: visszanézed, hogyan beszélsz, felismered, min szeretnél változtatni, majd célzottan azt a beszédmódot gyakorlod, amelyet el szeretnél érni. Ha én becsöppennék egy ilyen helyzetbe, választanék magamnak egy mintát: valakit, akit jó szónoknak tartok, figyelném, hogyan csinálja, és megpróbálnám elsajátítani a technikáját.
És ez nem mond ellent annak, amit a docens korábban mondott, hogy mindenkit meg lehet ismerni a saját stílusáról. Nem a másik ember stílusának másolásáról beszél, hanem a technikáinak megfigyeléséről és elsajátításáról. A saját stílus ettől megmarad.
– A jó szónoki teljesítmény pedig tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsa. Alatta ott húzódik egy kronológiai vonal: mindaz, amivel az ember élete során találkozik, amin keresztülmegy. Ezek szerencsés konstellációjából születhet meg végül a sikeres szónok.
A tanuláshoz hozzátartozó önreflexió nemcsak azt jelenti, hogy beszélőként visszanézem magamat, hanem befogadóként is figyelhetem: – Mikor vesztettem el az érdeklődésemet, és miért? Az egyik nagyon egyszerű válasz: mert nem arra válaszolt, amire kíváncsi voltam.
Ez ismét visszavezet a beszélgetés egyik fő gondolatához: egy beszéd lehet választékos, technikailag jó, akár érdekes is – ha nem arra válaszol, amiről szó van, retorikailag elvéti a tárgyát: – Retorikailag olyan, mintha azt kérdeznéd tőlem, hogy vegyél-e ehhez a ruhához harisnyát, én pedig azt válaszolnám, hogy a piros fülbevaló jól áll hozzá.
A docens szerint a beszéd hosszának is a helyzethez kell igazodnia. A jó szónok képes ugyanazt a gondolatot különböző terjedelemben megfogalmazni, de mindig annyit mond, amennyi szükséges és elégséges. Ez a készség pedig gyakorolható: saját magunk megfigyelésével, tudatos gyakorlással és jó minták követésével.
A római szónokképzés történetének korai szakaszában az utánzás elve alapján működött. Ugyanakkor a mai világban kifejezetten hasznos készségnek tartja, ha valaki ugyanazt képes különböző terjedelemben elmondani: – A mérce nem önmagában a rövidség vagy a hosszúság, hanem hogy elmondtuk-e a szükséges és elégséges dolgokat, illetve mit kíván az adott helyzet.
Vagyis Szókratész szofistákkal szembeni kritikájának éppen ez a képesség az a része, amelyet a docens a modern politikai kommunikációban nagyon is használhatónak tart.
Vagyis nem önmagában a két perc, az öt perc vagy a húsz perc teszi jóvá a beszédet. A beszélőnek fel kell ismernie, mit kíván az adott helyzet, és az adott idő alatt kell elmondania azt, ami szükséges és elégséges.
– Ahhoz azonban, hogy valaki idáig eljusson, szükség van egy jól felépített, általános, strukturált műveltségre és tájékozottságra. Ez a tartalmi rész. A forma bizonyos fokig fejleszthető. Vannak készségek, amelyeket célzott tréninggel el lehet sajátítani, és vannak helyzetek, amelyekhez hozzá lehet szokni. Mindenkit meg lehet ismerni a saját stílusáról. Ha olvasod valakinek egy könyvét, vagy akár egy barátod szavait látod lekottázva, meg tudod mondani, ki mondta vagy ki írta. A beszéd formai és tartalmi szempontból is egy egész élet munkája.
A választások óta kialakult politikai helyzetet Nagyillés János retorikai szempontból egyfajta élő laboratóriumként látja. Önmagában is értékesnek tartja, ha mindkét oldalon talál olyan szónokot, akit szívesen hallgat, és érdekesnek tartja, hogyan változik, fejlődik egy-egy politikai szereplő beszédmódja.
– Aki beszél, az brand: abból, ahogyan megszólal, kialakul róla egy kép, amelynek része a hitelessége is. Magyar Pétert reménykedve figyelem ebből a szempontból. Már a választás előtti és az azóta elhangzott beszédei között is fejlődést látok, kedvemre van az irány, és kíváncsian várom a folytatást.
Befejezésül elmondja még, hogy Gulyás Gergelyt jó szónoki képességű politikusnak tartja, mégis vele kapcsolatban fogalmazza meg az egyik legkeményebb kritikáját: – Eladta a lelkét.
És ezzel vissza is érkezünk ahhoz, hogy önmagában mit ér a jó szónoki képesség. Nagyillés János a klasszikus szónokeszményt idézi fel: vir bonus dicendi peritus – jó ember, aki jártas a beszédben. A kettő együtt jár.
Fotó: Nagyillés Jánostól
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
