Érezte valaha már úgy magát, hogy nem érez semmit? Mintha nem is létezne? Csak gépiesen teszi a dolgát, vagy éppen azt sem. Mert nincs kedve semmihez, nincs indíttatása: mindegy is, hogy mi történik velem és körülöttem. Mindezt átmenetileg néhány órára, napra, alkalmanként. Akár visszatérően. Nehéz lelkesedni, örülni, szomorkodni, félni, aggódni. Mintha hiányoznának az érzelmeink. Velünk is olykor előfordul, ilyenkor jól jön egy jó történet. Moziban, könyvben vagy színházban.

A gépies üzemmód sokak számára lett ismeretes az utóbbi időben. A pandémia sokszor kényszeríthetett bennünket arra, hogy ne nagyon gondolkodjunk, inkább csak mihamarabb cselekedjünk. Felkapott kifejezéssel élve mondhatjuk így is: engedjük el a problémákon való rágódást.

Nem volt más választásunk, mert már olyan sokszor hallottuk, hogy ezt vagy azt „engedjük el” hogy már azon sem húztuk fel magunkat, ha egyenesen ezt ajánlották nekünk. Mert ugye mondani könnyű, de csinálni nehéz. Ráadásul csak félmegoldás. Hiszen azzal, hogy valamit elengedünk, attól még ott marad. Vagy más problémát szül.

Például pont azt, hogy már annyira megtanuljuk nem felhúzni magunkat dolgokon, és mindenen továbblépni, elsöpörni, hogy lassan már ott tartunk: elfelejtünk érezni. Csak gépiesen tesszük a dolgunkat. Mint egy robot.

Pedig békeidőben

Békeidő – halljuk így, a pandémia előtti időszakot megfogalmazva. Merthogy azóta valahogy még feszültebb a társadalom. Nem is valahogy, pontosan értjük, tudjuk hogyan és mitől nőtt bennünk a feszültség. Ami talán a nyáron leereszkedett, viszont most az iskolakezdéssel és az ősz beköszöntével, ahogy rázkódunk vissza a megszokott kerékvágásba már újra kezd a felszínre törni. És máris nyúlunk a beválni látszó megoldáshoz: félrerakjuk, elengedjük a gondokat, és igyekszünk csak tenni a dolgunkat. Pedig békeidőben adtunk magunknak időt az érzelmekre. A negatívakra és pozitívakra egyaránt.

És a kultúrának is. Aminek a befogadásához, emésztéséhez, értelmezéséhez érzelem kell. Márpedig egy mélyen kimerült ember érzései annyira elveszhetnek, hogy semmilyen szórakozás vagy művészet nem igazán mozgatja vagy érdekli.

Mi a fiammal nem csak „békeidőben” vagyunk nagy kultúrafogyasztók. Habzsoljuk a könyveket, az újságokat, a filmeket, a sorozatokat, gyönyörködünk festményekben és szobrokban, hosszasan sétálunk az épületek homlokzatát bámulva, zenét hallgatunk, balettet nézünk – mindezek nélkül úgy érzem, hogy nem tudnánk élni.

Sokszor gondoljuk a művészetet megoldásnak akkor is, amikor valami miatt magunk alatt vagyunk. Amikor inkább elzárkóznánk a világ elől ki-ki a maga szobájába, hogy elkerüljünk minden plusz ingert, érzelmet, amik még inkább lefárasztanának. Ilyenkor gyakran szándékosan vesszük rá magunkat arra, hogy mégis be akarjunk fogadni valami pluszt, hogy a nem várt, másban felfedezett érzelmek segítsenek a saját problémáinkat kívülről látni, megélni, értelmezni és feldolgozni.

Történetek az érzelmekért

Gondoljunk csak arra, hogy mennyire bele tudjuk élni magunkat egy szereplő helyzetébe egy könyvben, a filmvásznon vagy a színpadon. Vagy ellenkezőleg, mennyire el tudjuk utasítani az adott egyén viselkedését, reakcióját, érzelmeit és tetteit. Ezek mind-mind érzelmeket válthatnak ki belőlünk, és megoldási vagy ellenkezőleg elkerülendő mintákat sorakoztatnak.

Az embernek mindig is meglehetős szükséglete volt a történetekben való gondolkodásra ahhoz, hogy a különféle társas folyamatokat fel tudja dolgozni. A könyveknek, a filmeknek, a sorozatoknak pszichológiai hatása pont a történetekbe való bevonódásában és az elmélyülés lehetőségében van, miközben szórakoztatnak és kikapcsolódást nyújtanak.

A különféle történetek továbbgondolásra és cselekvésre késztethetnek bennünket. Az adott kultúra – könyv, film, színház– hordozó sokszor maga mutatja meg, hogy milyen érzelmeket válthat ki belőlünk egy-egy esemény, szituáció, ami segíthet nekünk eligazodni mindabban, amit érezhetünk, vagy ellenkezőleg felismerni azt, amit nem érzünk, amire nem gondoltunk, esetleg fel sem merült bennünk.

Pókemberek is lehetünk

Visszatérő szituáció nálam, hogy a rákbetegséget, mint életeseményt szeretem elkerülni a történetekben. Bele sem fogok egy olyan mozi, filmsorozat vagy színház megnézéséhez, könyv olvasásához, aminek a központi témája az a borzalom, amit magamnak is át kellett élnem. Pedig tudom, hogy így – akár – sok pozitív élménytől is elzárom magamat, például attól, hogy nyertes szituációban érezzem magamat. Hiszen mégis csak legyőztem a betegséget. Kétszer is.

Merthogy a különféle történetek abban is a segítségünkre lehetnek, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Ehhez persze kell némi tudatosság, mégpedig az, hogy olyan témában keressünk kikapcsolódási, szórakozási lehetőséget, amiből feltehetőleg töltekezhetünk. És ehhez a szomorú filmek, a drámák is a segítségünkre lehetnek, nem csak a romantikus történetek vagy a vígjátékok. Egy jól megválasztott történet, akár gyógyír is lehet.

A hatásos történetek érzelmeket válthatnak ki belőlünk, és emellett képesek motiválni, inspirálni és akár elkötelezni is bennünket, például amellett amit eddig nem mertünk meglépni. A pszichológusok hat alapérzelmet tartanak számon: a düh, az undor, a félelem, a boldogság, a szomorúság és a meglepettség. Egy-egy könyv, mozi vagy színház után figyeljük meg, ezek közül mely érzelmek merülnek fel bennünk? Gondoljuk át, miért pont ezeket érezzük, és nem mást? És ezeket hogyan használhatjuk fel a saját életünkben? Például pont abban a szituációban, amitől elmenekülnénk.

Lehetünk akár szuper erős pókember is, olyan, aki minden bajjal szemben rendületlenül áll. Az én esetemben például egy hős, aki túlélte a rákot, még akkor is, ha a főszereplő a moziban történetesen meghalt.

(Köszönet Karóczkai-Müllner Helga munkatársamnak és barátomnak, hogy mindig ajánl nekem olyan történeteket is, amik pont a betegség adta érzelmeit segítenek megedzeni!)

Források: Kristin Thompson és David Bordwell: A film története és ITT
Fotó: Unsplash

Polgár Ágnes