Öt évad óta lankadatlanul tartja, főleg a romantikát kedvelők figyelmét, a három dél-karolinai nőről szóló komfortsorozat. A siker titka talán abban van, hogy már-már elhiteti a nézővel, hogy az élet lehet tökéletesen idilli annak ellenére, hogy nem hibátlan. Mert megérdemled.

Az első, ami eszembe jutott, amikor elkezdtem nézni ezt a sorozatot, az a Hallmark volt. A leginkább a képeslapokról, az ajándékokról és a romantikus, családbarát filmjeiről ismert amerikai vállalat maga a kézzel fogható szentimentalizmus. A vállalat, amelynek már akkor saját televíziós csatornája volt, amikor a streamingek még nem is léteztek. Ráadásul kizárólag túláradó romantika témájában.

A Hallmark filmjei mindig arról voltak híresek, hogy a különösen színes, jómódú, a szemnek gyönyörködtető környezetben játszódó történetek – a legnagyobb tragédia ellenére – mindig jóra fordulnak. Ennek megfelelően, szereplői határozottan jószándékú, kedves, figyelmes, szeretettel teli emberek. Pont úgy, mint az Édes magnóliák című, egyébként Netflixes komfortsorozatban. Nem is akárhogyan – valahogy úgy, mintha az AI írná benne a szövegeket. Helyettünk beszél.

Az agyunkra megy, mégis nézzük

Minden egyes évad valahogy úgy kezdődik, hogy egy kisebb vagy nagyobb katasztrófa történik. A három nő, akiket mindenki csak Édes magnóliáknak hív, pedig azonnal összezárnak és bokszkesztyűt húznak a világgal szemben, miközben olyan életszerűtlen párbeszédeket folyatnak, mintha a mesterséges intelligencia írta volna, mert annyira tökéletlenül tökéletesek.

Hiszen ha valakit megcsal a házastársa, megsérül a gyereke, elveszíti a munkáját vagy éppen leég a fél háza, akkor utoléri a pánik, a düh, a sírás, a hibáztatás, a tanácstalanság. A dél-karolinai Serenity-ben is vannak ilyen reakciók, viszont ezek meglepően rövid ideig tartanak. Helyettük gyorsan érkeznek a bölcs mondatok, az ölelések, a margarita koktélok és a már elviselhetetlenül szirupos lelki támogatás.

A sorozat szereplői a legnagyobb élethelyzetekre is olyan higgadtsággal reagálnak, mintha évek óta terápiára járnának – feltehetőleg ugyanahhoz a csoda pszichomókushoz. A néző olykor már szinte várja, hogy valaki végre igazán kiboruljon, megsértődjön vagy a világvégére szaladjon, de Serenity-ben még a konfliktusok is udvariasabbak a valóságnál.

A mesterséges édesítőszerrel meglocsolt, jégcukorral megszórt, mézzel csurgatott és juharsziruppal nyakon öntött megoldások egyszerre bosszantják a nézőt és varázsolják el: végtére így is lehet(ne) kommunikálni egymással. Végletekig kedvesen, megértően, megoldásra készen. A sorozat több mint komfortos.

Édes magnóliák: Öntsd ki bátran

Serenity világában ráadásul nemcsak a konfliktusok oldódnak meg feltűnően könnyen. A sorozat emberképe is erősen idealizált. A három főszereplő között van korábban elvált (majd újraházasodott) anya, fekete bőrű nő és olyan nő is, aki a hollywoodi romantikus sorozatok hagyományos szépségideáljától látványosan eltér. Mindez azonban soha nem jelent valódi akadályt. A szereplők környezetében szinte mindenki elfogadó és nyitott, a szerelmi szálak pedig úgy alakulnak, mintha a külső adottságoknak semmiféle szerepük nem lenne az emberi kapcsolatokban. Serenity-ben a vonzalom legalább annyira belső tulajdonságokból fakad, mint a romantikus filmek forgatókönyveiből. Még az is vonzó, hogy a nők rendszeresen összejárnak koktélozni, hogy bátran ki tudják önteni egymásnak, az éppen aktuális problémáikat.

Mindez önmagában akár szimpatikus üzenet is lehetne. A probléma inkább az, hogy az Édes magnóliák szinte minden másban is ugyanilyen idealizált világot mutat. Olyat, ahol a félreértések gyorsan tisztázódnak, a sérülések hamar begyógyulnak, a markáns problémák egykettőre megoldódnak, miközben a szerelem magától értetődően megtalálja az embert, és a közösség szinte feltétel nélkül megtartja tagjait. Kövessen el bármit.

Serenity nem annyira kisváros, mint inkább egy gondosan felépített vágykép arról, amilyennek a világot olykor látni szeretnénk. Már ha nem megy az agyunkra a tökéletesség, újabb és újabb évadon át.