Az online jelenlétre nagyon-nagyon sokáig úgy gondoltam, mint egy kimeríthetetlen plusz forrásra: ihletre a munkámban, mankóra, segítségre a hétköznapi dolgokban, a kezem meghosszabbítására, a szemem, a fülem kiteljesítésére, végtelen szórakozásra, művelődésre, tudományszerzésre. Azzal együtt és pont azért, mert az internet nem tévedhetetlen, sőt. A ChatGPT hibázhat. Ellenőrizd a fontos információkat.
Az online tér mindannyiunk életébe máskor és másként tört be. Én 50 éves vagyok, de több mint 30 éve netezem. Sokkal korábban kerültem számítógép és online megoldások közelébe, mint a kortársaim. 18 évesen már a legelső munkahelyemen e-mailben rendeltem meg az irodaszereket. És 1999 óta kommunikálok élőben a külföldön élő rokonaimmal, akkor még MSN Messengeren, eleinte hanggal, majd kamerával. A ChatGPT így fogalmaz erről: „És a webkamera még külön történet volt: kis USB-s kamera a monitor tetején, gyakran borzalmas képminőség, akadozó mozgás, de amikor először megláttad a másik embert élőben a képernyőn, az azért elég varázslatos volt.”
És tényleg. Varázslatos volt, hogy anélkül láthattam az édesapámat és a testvéremet, hogy vonatra és hajóra, vagy repülőre kellett volna szálnom. Ma pedig, ha meghallom valamelyik videóhívó hangját, akkor befeszülök, hogy meg kell állnom azzal, amiben éppen vagyok, mert az online dumálás el tart majd egy darabig.
Mert én szeretem megadni a módját a beszélgetésnek. Viszont ha nekem arra ott és akkor nincs időm és/vagy érkezésem, akkor lelkiismeretfurdalásom lesz, ha nem élek a felkínálkozó lehetőséggel. Mert amikor ez nekem alkalmas lenne, akkor lehet, hogy másnak pont nem, és elkerüljük egymást. Hogy haladjak a dolgaimmal, legalább mosogatni és főzni szoktam közben, míg a családtagjaimmal videón beszélek.
Míg az én fiam abban a generációban született, amikor az állandó online jelenlét és a közösségi média éppen teret nyert a mindennapjainkban, és ő előbb ismerte meg a „svéd családtagokat” online, mint offline; addig én ugyanebben az egyszerre offline és online világban váltam szülővé.
Hogy egyszerűbb lett volna nekem, mint egyedülálló szülőnek lennem, mint az édesanyámnak volt? Hiszen annyi minden információ a rendelkezésemre állt a gyerekem neveléséhez, mint neki, nem. Nem hiszem.
A valódi gondok megoldásában végtére is sosem az internet segített nekem, hanem egy annál sokkal szimplább, és mégis összetettebb dolog: az anyai megérzés. Nem az internet súgta meg nekem, amikor a 3 éves fiam mononukleózisos lett, hogy az a baj, hanem az a tőlem elvehetetlen és összetett tudat, ismeret, érzés, hogy valami nem olyan a fiammal, mint eddig. És ha az orvos nincs is meggyőződve arról, hogy szükséges lenne egy vérvétel, én igen.
Ahogyan az anyukámnak sem volt fogalma arról 50 évvel ezelőtt, hogyan lehet valójában gyógyítani a csípőficamot, ő csak azt tudta, hogy kell lennie megoldásnak arra, hogy ne bicegve járjak egész életemben. És amikor ezt az orvos nem akarta megérteni, akkor az édesanyám ráemelte az önmagánál jóval nehezebb tölgyfaasztalt az orvosra. Az én szelíd, ártani nem tudó anyám nem hagyta. Mert zsigerből tudta, hogy az információ és egyben a hatalom ott és akkor az orvosnál van.
Bár az én gyerekkoromban még sehol nem volt a digitalizáció, és így a legszebb gyerekkori emlékeim is csak offline-ok lehetnek, tökéletesen emlékszem arra, hogy sosem merült fel bennem, hogy valaha bármiről is lemaradhatnék. Úgy éreztem, bármikor is köszöntsön be rám valami, annak pont akkor lesz meg az ideje. Ráérős voltam egész életemben, annak ellenére, hogy nem vagyok sem egy türelmes, sem egy lassú ember.
A pszichológusom arra vezetett rá, hogy ennek a ráérősségnek köze lehet annak a csaknem életem első három évének, amikor különféle eszközök – angolpólya, sín és társai – rögzítették a combcsontomat a csípőmben, és így engem is a mozgásomban. És bár ez sosem volt téma, valahogy ráérőssé tett engem. A nagy döntéseimben, az életszakaszaimban.
Mindaddig, míg nem lett internet, és én nem éreztem úgy, hogy azé a hatalom, akinél az információ van, tehát használjuk. Egy újságíró különösen. Egy édesanya még inkább. Egy gyógyulni akaró rákbeteg mindenféleképpen. Egy egyedülálló nő nem hagyhatja ki a lehetőséget. Használjuk az internetet mindenben is. Mindenkor. Csak ne maradjunk le valamiről.
És nekem ez így volt jó, mondjuk úgy, természetes. Nem is nagyon értettem, más miért akarna lemaradni erről a (gyors?) vonatról? Miért nem akarja kihasználni az online tér adta lehetőségeket? Miért nem látja, érzi, tartja jónak, éli meg életének mindkét világát párhuzamosan? Miért ne lehetne egyaránt párhuzamosan jelen lenni mindkét valóságunkban?
Aztán elérkezett egy pont. Nem egyetlen egy esemény. Nem egy valamihez kapcsolódó érzés. Nem egy megvilágosítást adó történés. Nem egy figyelmet elterelő személy. Sokkal inkább egy folyamat. Amiben egyre többször tört be az a felismerés, hogy offline vagyok és nem unatkozom. Offline vagyok és nem maradok le semmiről.
Már nem válaszoltam azonnal egy bejövő üzenetre. Félbehagytam egy munkafolyamatot, ha elfáradtam. Nem kapcsoltam feltétlenül filmet, zenét, podcastet egy mosogatáshoz, nem szólt minduntalan valami vasalás alatt. Zavarni kezdett, ha zenét hallgattunk egy séta közben. Gyakran furcsa érzés kerített hatalmába egy-egy pillanatra, ami egyfajta indokolatlannak tűnő félelem volt. Akkoriban daráltam egy sorozatot, egy politikai dráma-thrillert, ami minden próbálkozása ellenére nem tudott felületes szórakoztatást nyújtani nekem. De megzavarta a biztonságérzetemet. Megcsömörlöttem.
Ugyanekkor szoktam rá arra is, hogy a Nesham televízió egy-egy adását megnézzem. Én ugyan baptista vagyok, a MyHeritage szerint nincs semmilyen kötődésem a zsidó származáshoz, viszont a judaizmus engem már akkor érdekelt, amikor még csak lopva lestem be a zsinagóga ajtaján. Mi a hetedik kerületi zsidónegyedben laktunk.
A Nesham tévében annyit beszéltek a Sábátról, a szombat megéléséről és arról, hogyan vonulnak vissza ilyenkor a hétköznapok zajától, hogy arra jutottam: erre nekem is szükségem lenne. Nem feltétlenül egy vissza-visszatérő 24 órás digitális detoxra, nem arra, hogy jól megmutassam, igenis lehet csak offline élni, hanem egészen pontosan a saját életem megélésére.
És szinte észrevétlenül inkább a mindenkori jelenre kezdtem koncentrálni. Már nemcsak az időnként előforduló pánikrohamoknál vettem elő az úgynevezett földelés kelléktárát, hanem idővel mindig. Ébredéstől alvásig igyekszem minden helyzetben az érzékszerveimen keresztül a figyelmemet a jelenben tartani. És minél több offline pillanatot megélni. Még az airfryert is leválasztani a mobilomról. Képes vagyok figyelni arra, mikor sül meg a krumpli, nem kell ehhez okos figyelmeztetés.
Itt lenni most ebben az írásban. Ezeknél a gondolatoknál. Nem nézek közben a telefonomra, nem hallgatok semmilyen podcastet, még koncentrációt támogató zenét vagy ütemes hangkeltést sem. Közben nem fő valamilyen leves sem gyöngyözve a konyhában, amit néha meg kellene kavarnom. Nincs digitális multitasking.
Helyette mini Sábátban vagyok, már ami a digitális jelenlétet illeti. Offline vagyok és nem unatkozom. Hallom, ahogy elrepül egy helikopter. Érzem, hogy hűvös van a szobában. A kávé íze még a számban van. Nézem a betűket. Nem maradok le semmiről. Az életemről semmiképpen sem.
Fotó: Magdeleine
www.arnyalatok.hu | Ajánljuk figyelmedbe
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
